Nicolas Fedorov, a 19. századi nagy orosz gondolkodó mondta, hogy ”a mi társadalmi programunk a Szentháromság.” Ma majdnem ugyanezt állíthatjuk: a mi megbékélési programunk is a Szentháromság, mert a Szentháromság lényege a kapcsolat és a szeretet. Kapcsolat-szeretet egyesíti a három személyt az isteni lényegen belül, és a mi keresztény hitünk, ha elemeire akarjuk bontani szintén kapcsolatból, szeretetből, reményből, örömből, félelemből, valaki jelenlétének a bizonyosságából és csodálatból épül fel. Tekintsük meg először a csodálatot, hiszen a gondolkodás előtt kell, hogy a csodálat töltsön el bennünket. Meg kell állnunk, és imádságos csöndbe merülnünk, hogy a szentháromság misztériuma megérinthessen, eltöltsön, átöleljen, egyesítsen minket. A csodálat érzése a szentháromság előtt nem egy múló érzés, hanem hagyjuk, hogy kinyilatkoztassa magát bennünk. Ha keressük az egységet és a megbékélést a csodálatban és az elmélyült hódolatban, mi magunk is eljutunk az egységhez, a misztérium megértéséhez, és végül a lélek kegyelmével elnyerhetjük a gondolat, a tapasztalat és a hármasság egységét, ami a felfoghatatlant fejezi ki.

Megkísérlem azt, hogy közelébe jussak a felfoghatatlannak, ahogy azt a mi ortodox egyházunk látja, és megéli. De hiszem azt, hogy az Isten képe a maga mélységében közös mindannyiunkban. Felfogásunkban vannak különbségek, de ez a kifejezhetetlen valóság titokban egyesít minket. A megbékélés előttünk van, azon az úton, amely elvezet a misztérium felé, ami az emberiség eredeténél található.

Kezdjük akkor a látható vizsgálatával, és folytassuk a láthatatlan kinyilatkoztatásával a fény nyomán, és elsőként idézzük fel Szent János szavait evangéliuma elején.

„Istent soha senki nem látta:
Az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van,
ő nyilatkoztatta ki.” (Jn 1:18)


I. Krisztus képei

„Ő nyilatkoztatta ki”. A szentháromság mélységébe lépünk be az egyetlen Fiú ajtaján. „ Én vagyok az akol kapuja”, mondja Krisztus. A bárányok a mi lelkünk, a testünk, a gondolataink. Azon az ajtón keresztül az akol feltárul, Isten belép, és otthont teremt magának az emberi családban. Krisztus a látás kapuja, mert Ő látható, hallhatjuk a hangját, majdnem megérinthetjük a kezét. De amikor közelebb kerülünk Hozzá, akkor megérintjük a kifürkészhetetlent. Belépünk a misztériumba, a kimondhatatlanba.

Mi emberek kívül élünk e misztériumon, annak határán vagyunk. Megszolít minket mindenhonnan. Nem tudjuk megragadni sem a gondolatokkal, amelyek kifejezik, sem a szavakkal, amelyek próbálják leírni. De minden, ami minket emberré tesz, az Krisztusban gyökerezik, és az akolban, amelyet felfed előttünk. Neki köszönhető, hogy megajándékozott a jó és a rossz, a szép és a csúnya fogalmával, a menny és a pokol képzetével. A bennünk elrejtett akol nosztalgiánk lakhelye, és a halál előtti gyötrő kérdezésnek, amely az emberi természettől elválaszthatatlan. Mindezen emberi dolgokat belülről megvilágítja a fény, ami a misztérium mélyéről jön. Minden, ami igazán emberi szolgálhatja a közvetlen és titoktartó hírnökét.

„ Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít” (Jn 1:9) A fény mindannyiunkat megérint, de gyakran meg nem nevezhető. Ez nem egy olyan rejtély, amelyet meg kell fejteni. És nem engedi, hogy a sötétség megérintse. Ez az oka annak, hogy a fényhez és sötétséghez szokott szemünk nehezen ismeri fel. Szívünk ismeri fel először, mert mélyében ragyog a fény, ám mindenütt megtalálhatjuk jelenlétének, lakóhelyének nyomát. A fény beszél. Az Ige a csend szívéből áraszt fényt, az arcot a misztérium mélyében találjuk megrajzolva. A belső arc minden emberbe bele van vésve. Olyan ez, mint egy személyes üzenet minden egyes ember számára. Gyakran névtelen marad, amikor nem akarjuk meglátni, de a névtelenségből párbeszédre, elismerésre hív minket. Ránk néz, kifürkész, meghallgat. Folyamatosan kinyilatkoztatja magát, de az igazi találkozásra nekünk kell meghívni, nekünk kell egy lépést tennünk felé, nekünk kell megszólítanunk.

A Misztérium, a Fény, az Arc – ez a három szó az, ami először eszembe jut, amikor Krisztus közvetlen megtapasztalásáról elmélkedem. Ezek mindenkiben közösek. Minden keresztény tudja, hogy Ő választott ki minket barátainak, testvéreinek, polgártársainak, akik ugyanazon a Földön élünk, és ugyanabba a mennyországba tartunk. Hitünk az elismerésből, a találkozásból fakad.

Az embert úgy alkották, hogy találkoznia kell egy másikkal. Ez a találkozás minden meghittségnél meghittebb, és egyszersmind társadalmi jellegű. Krisztus szavai által mindenki felismeri a másikat, aki így a szomszédja, testvére lesz, és ily módon az Ige közösségét alkotjuk. „Nyíltan beszéltem a világhoz”, mondja Krisztus, és mindenki hallja Őt. Jézus nyíltan beszél a világhoz, és titokban szólal meg a szívekben. Így az ige, amely „kezdetben Istennél volt”, beteljesíti az emberi lény szentségét. „A világosság, amely benned van” (Lk 11:35), Isten képmása, Krisztus arca lényünk mélyén „alkotja” az isteni kezdetet az emberben. Mindig úton vagyunk efelé az eredet felé vagy Krisztus felé, aki megengedi, hogy találkozzunk vele, hogy újra felfedezzük őt.

Hány felfedezés született az elmúlt húsz évszázad alatt? A 19. században úgy hitték, hogy legyőzték a kereszténységet; a 20. században pogány ideológiák diadalmaskodtak, de ma az új millennium hajnalán egyre nyilvánvalóbb, hogy az elkövetkezendő új évszázad (mint a megtestesülés óta minden évszázad) Krisztusé lesz.

Az evangéliumot még nem prédikálják a világban, nem földrajzi értelemben, hanem teljességében, mélységében, minden ismeretlen kegyelmében. Úgy tűnik, Jézus néha visszavonul a történelem árnyékába, megengedi, hogy elvezessék, hogy nevetségessé tegyék, és utána újra váratlan módon megmutatkozzék. Szavainak hatása erőteljesebb, mint „a világ bölcsessége,”  minden gondolatrendszeren áthatolnak, azokon is keresztül, akik keresztényeknek nevezik magukat. Emlékszem Teilhard de Chardin szavaira, hogy minden történelmi krízis után Krisztus újra váratlan mélységben, új fényben megjelenik. Ez így lesz a jövőben is, amíg el nem jön, mert nem az ember alkotta Krisztust, hanem az Atya alkotta őket a Fiúban, és adta nekik a Szentlélek szikráját, és a Szentlélek lesz az édesanya, aki újjászüli  a lelkünkben – a váratlan szentségben, az új felfedezésben – Krisztust, aki ugyanaz ma, és ugyanaz a századok során. Ő az, aki megvált, aki egyesít.


 II. A Szentlélek és az ajándékok átváltoztatása

„Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek…” mondja Krisztus.

Tudásunk Krisztusról hasonlít arra a képre, amelyet Az, aki tényleg ismeri őt alkotott Róla.

„Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” (Mt 11:27) A kinyilatkoztatás eme tette, amelyet az Atya akart, a Szentlélek cselekedete. Krisztus neveit, amiket emlékezetünkben, szívünkben találunk, a Szentlélek adományozta. A mi tapasztalatunk a Szentlélekről az a Szentlélek megnyilvánulásából ered. De ő mindig láthatatlan, megfoghatatlan marad.

Isten neve mindenek fölött való, amit ember ki tud mondani, vagy elméjével meg tud határozni. Zsidó vagy muzulmán barátainknak igaza van, amikor meg akarják azt védeni. De vannak szavak, amelyek a hírnök szerepét töltik be, szavak, amelyek ikonok, szavak, amelyek egyesítik a tüzet, amely szépségével alkotta a világot, és a hitnek ez a kis szikrája lángra gyúlt bennünk. A szeretet az első ezek közül a szavak közül. Ez nem egy érzelmi kérdés, hanem elsősorban az a kapocs, amely egyesít minket, halandókat a felfoghatatlan és meghatározhatatlan Istennel, ahogy a liturgia mondja. Ez valami titokzatos közös szubsztancia, amely létezik Isten és ember között, az igazság, ami egy a menny és a föld számára, Isten köztünk való jelenlétének csodája. Ő nem távoli fogalomként, hanem barátként, testvérként, Megváltóként van jelen. Ez a kapocs, amely bennünket egyesít, ez a jelenlét csodája, ez a szeretet akolja viseli a Szentlélek nevet.

Amikor mi a Szentháromság, az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevét hívjuk, nemcsak Isten egy bizonyos látomását valljuk, hanem már benne vagyunk ennek a misztériumnak a középpontjában, amely nyitva áll előttünk. És már egyesültünk is abban a szeretetben, amely „kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által,” ahogy Szent Pál mondja (Róm 5:5). Amit kinyilatkoztatásnak hívunk, az a szeretet misztériumának kiáradásából származik, amit a Szentlélek fed fel előttünk.

Mi hálával válaszolunk erre. De a hála a szeretetért is a Lélek cselekedete. A Fiú, aki felfedi az Atyát a Fiú által, is a lélek cselekedete. Az a szív, amely megtisztul, hogy helyet készítsen Isten számára, a Lélek cselekedete. Ezek a cselekedetek jelentik hitünk három alkotórészét. De a hit az első válasz a szeretetre. A Lélek kinyilatkoztatja az Atyát. A Lélek megújítja emlékezetünket. A Lélek sugallja az ima szavait. A Lélek az ajándékok közvetítője Isten és ember között, a mi kis ajándékainké, apró erőfeszítéseinké, és Isten hatalmas ajándékai között, amelyek meghaladnak minket.

A kereszténység csodája Isten köztünk való jelenléte. A legtöbb monoteista vallás szerint „Isten a mennyországban, és te a földön vagy,” itt viszont Isten velünk van Igéjével, kegyelmével, szeretetével, amelyek emlékezetünkben és szívünkben élnek.

Nem vagyunk méltók arra, hogy az Úrnak szolgáljunk bűneink, gyengeségeink és korlátaink miatt, ugyanakkor a szentek szentségébe enged minket. Jézus azt mondja: „Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja, én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.” (Jn 14:23) Az angol nyelvben a kinyilatkoztatás szó helyén ’otthont teremtünk benne’ megfogalmazás áll. A keleti tradíciók a legszemélyesebb és legkonkrétabb értelemben használják ezt az otthon kifejezést: Isten házaként, amelyet velünk és bennünk épít. Figyeljük meg az ortodox liturgiát: hasonlít Isten házának az építéséhez a hívők közösségében és az emberi szívben. Ez az épület a művészet, az ima és az érzéseink segítségével készült. Szentségi értelemben ezt a házat a kenyér és bor átváltoztatása Krisztus testévé és vérévé építi. De a szentségi eucharisztia a teremtés eucharisztájának jele, amelyről a katolikus teológus Teilhard de Chardin és az ortodox teológus John Ziziulas is beszélt. Az eucharisztia a közvetlen és szellemi értelmében a fiú illetve a fiúk hálája, akik emlékeznek az Úr áldozatára. Ez az emlékezet alakul át a szentségben Istenünkkel való testi és szellemi egységbe. Jézus és az Atya otthonában vagyunk vagy a szeretet egységében, azaz a Lélekben, aki átalakítja, aki véghezviszi ezt az egységet.

 Mit tesz a Szentlélek?

Belép a férfi és a nő szeretetébe és kívánságába, megteremtve ezzel egy másik embert, egy másik lelket, Isten egy másik templomát. Megérinti a gondolattal felruházott lény arcát, ami így emberi arccá lesz, szépségével, titokzatos egyéniségével, Isten tekintetét felfogó szemével. Egyszerű emberi testben alászáll, Isten otthonává válik, az Ő Testévé és Vérévé, az Ő áldozatává és szeretetévé.

Ennek a cselekedetnek, ennek a hihetetlen változásnak a kulcsszava átváltoztatás.

Az emberi szavak átváltoztatása az Úr Igéjévé.

A mi törékeny emlékezetünk átváltoztatása a szent emlékezetté.

Gondolataink és érzéseink átváltoztatása a hit misztériumává.

A hívők közösségének átváltoztatása az Egyházzá.

Az emberi szeretet átváltoztatása a Szentlélek templomává.

Az ételünk átváltoztatása az Úr áldozatává.

Minden alkalommal megjelenik az új valóság, és felépül a világ elemeiből. Ez az ideiglenes földi valóság egy másik örök és mennyei valóságban gyökerezik, amely meghaladja értelmünket. Egyesít minket anélkül, hogy összezavarná a létezés két rendjét, és új valóságot hoz létre, isteni-emberit, ami a kereszténység alapvető üzenetét hordozza: Isten életünkben nekünk adta létezése átváltozásának az ajándékát, és ezt az ajándékot mindig a Lélek cselekedete által kapjuk meg. A Lélek cselekedete jelzi, hogy amit Isten nekünk ad, az eggyé válik az emberrel, és istenivé lesz. Az a legradikálisabb átváltoztatás, amelyik a Királyság polgáraivá tesz minket. Abban a hosszú és bonyolult átváltoztatási folyamatban, amely a lelkünket és testünket felkészíti a Királyságra, az egyik rész az emberhez tartozik, a másik Istenhez. Az ember Isten társa lesz, és részt vesz a közös feladatban, az emberiség átváltoztatásában, színeváltozásában Krisztussá. De ennek a feladatnak az elérése érdekében egy másik átváltoztatásnak kell végbemennie: a megosztott, gyakran szembenálló közösségek egyesített családdá való átalakításának.

A Lélek teszi Krisztust jelenvalóvá és közelivé, de a megdicsőült Krisztus küldi nekünk a Lelket. Ők az Atya két kezének kölcsönös missziói, mondja szent Irén. Az ortodox egyház azt állítja, hogy a Lélek az Atyától származik, és a Fiú ragyogása lesz, de a Lélek a Fiút nemcsak az Atya oldalán világosítja meg, hanem bennünk is, a szívünkben, az életünkben. A Lélek áthatja tudatunkat, és egyfajta kölcsönösséget teremt, ez a Fiú ismerete, és rajta keresztül az Atyáé. Igaz tudás csak lelkünk és tudatunk békéltető eljárásában jöhet létre, a megbékélés szentségében közös Atyánk előtt.


III. Az Atya kinyilatkoztatása a liturgiában

A láthatatlan Atyának ezerféle megnyilvánulása van az ember által felfogható valóságban. ”Isten dicsőségét beszélik az egek, és keze művét hirdeti az égbolt. Ezt harsogja az egyik nap a másiknak, erre tanítja az egyik éj a másikat.” (Zsolt 18:1 ) Ha figyelünk arra a tudásra, amelyet a mennyek, a napok, az éjszakák, a hegyek, a felhők, a folyók, a gyógynövények adnak át, azt mondjuk, hogy a Fiú jelenítette meg ezeket, ő testesítette meg őket mindenhol, hogy a láthatatlan Lélek tette őket jelenvalóvá a lét dicsőségében. De itt egy imádkozó embert választunk az Atya tanújának, egy liturgiai embert az ő fiaként, aki szereti az Egyet, akit ő ismer „mintha látná a láthatatlant”, Szent Pál szavai szerint.

A bizánci liturgia környezetében, amelyet imádság és lelki tapasztalat hozott létre, közelebb kerülhetünk az Atyához, bizalmasan beszélhetünk vele (franciául: Lui dire „Toi”), ahogy Krisztus maga tette. A liturgia csodája, amely csak a hit szeme előtt tárul ki, a mi jövőnk, Krisztus teste, ami önmagunk átváltoztatásában van, és amennyire mi az Ő teste vagyunk, mi is látunk, a szentháromság titka feltárul előttünk. Az imádság tudást szerez számunkra az Egyről, aki nem ismerhető meg. „Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” (Mt 11:27)

A Fiú ott és akkor nyilatkoztatja ki az Atyát nekünk, ahol Ő maga jelen van. Ezer módja van annak, hogy hogyan közelítsük meg az Atyát (a szépségen, az alkotás bölcsességén, az emberi arcon keresztül), de hogy elkerüljük, hogy pontatlan és elcsépelt szavakat használjunk, a királyi utat választjuk, a keleti liturgiát. Ebben hihetetlen és rettenthetetlen közelségig juthatunk az Atyához. Olyan közel kerülünk Hozzá, hogy mint Mózes kénytelenek vagyunk eltakarni arcunkat. „Mózes erre eltakarta az arcát, mert nem mert Istenre nézni.” (Kiv 3:6)

De a liturgia maga ad bátorságot, mert Krisztus az, aki az Atyára néz a mi szemünkkel, Krisztus az, aki a mi szavainkkal imádkozik.

De vizsgáljuk meg közelebbről az Atya kinyilatkoztatásának a (természetesen szimbolikus és hozzávetőleges) lépéseit,  ahogy az az eucharisztiában kibontakozik.

Az első részt az emlékezet liturgiájának nevezhetjük. Az előkészítés rítusát teljesen a megemlékezésnek szenteljük. Az ima, amit a pap mond Krisztus köré gyűjti az egész egyházat, Jézus anyjától és Szent Jánostól mindazokig, akik közel állnak hozzánk, élők vagy holtak, mindazokig, akik emlékezetünkben és a szívünkben élnek. És Krisztussal, akit a Bárány szimbolizál (egy kis vekni kenyér, amelyet megszentelünk), az Ő nyája bemutatkozik a láthatatlan Atya előtt:

„Áldj meg és szentelj meg minket, áldd meg a mi adományunkat, és fogadd el mennyei oltárodra,” mondja az egyház Krisztussal az élén, mert az Atya az, aki minden liturgikus imát, és magát az áldozatot fogadja. Az Atya ránk tekint, meghallgat, és köszönt minket. Szavaink, könyörgésünk „homályos tükrén” (1Kor 13:12) keresztül látjuk arcát, és ez az arc a szeretet és az együttérzés arca.

A nevek és emlékeink gyűjteményében az emlékezet szentséggé válik, az egység jelévé… és a megosztásé. „Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók,” mondja Krisztus, ők feledésbe merülnek, kívül maradnak. Ezért minden liturgia számomra, mint misemondó egy csendes és sürgető hívás a megbékélésre nemcsak érzéseinkben, hanem Krisztus misztikus és szentséges testében.

Mi az Ige liturgiája felé haladunk, az ortodox egyházban ezt a katekumenek liturgiájának hívják, de én inkább a beavatás liturgiájának nevezném. Bevezetnek, elvisznek, beavatnak minket a Krisztusban megújított „új teremtmény” látásába. A 103. (102.) zsoltár szerint belépünk az ember és lelke, amelyet csodálkozás és csodálat tölt el, imádságos párbeszédébe. „Áldjad, lelkem, az Urat, s egész bensőm az ő szent nevét.” (Zsolt. 103)

A fiú felfedezi és megvallja az Atyát az Atya munkálkodásán keresztül. A liturgia kihirdeti Krisztus kinyilatkoztatását (Az Atya egyszülött Fia és Igéje, noha halhatatlan vagy, megaláztad magad üdvösségünkért, testet öltöttél…), és néhány perc múlva a kórus az üdvösséget (Beatitudes) énekli. Minden üdvösség dal (beatitude) egy olyan tükörkép, amely bepillantást enged a mennyország valóságába az emberi szív titkába. Ezekkel előre látjuk az Atya gyermekeinek az átváltozását az egyetlen Fiúvá. „Mi most Krisztusban imádkozunk, és ő a szent Lelkével imádkozik bennünk, akik egybegyűltünk az Ő nevében.” (Fr. A. Schmemann) És ez az ima magában eléri az egységet, amelyet megkezdett.

A katekumenek liturgiája a metanoiában valósul meg, amely a szív változását fejezi ki. Ebből a változásból jön a hívők liturgiájának a kezdete, amelyet az örökbefogadás liturgiájának bátorkodok nevezni. Örökbefogadás az Atya által Krisztusban, aki segít minket az Atya láthatatlan arcának a felfedezésében. Úgy közelítünk Hozzá, mint az angyalok. – „Mi, akik misztikusan képviseljük a kerubokat,” énekli a kórus. Látjuk a szeretet arcát, ahogy Krisztus látta, mert az Atya elfogadott minket az eucharisztiában. „A lélek,” mondja Szent Maximosz, Hitvalló „a szent angyalokkal megyeggyező méltósággal elvezettetik az örökbefogadáshoz a kegyelemen alapuló  azonosságuk révén.”

Ez az azonosság Krisztussal központi kérdés, titokzatosabb és hihetetlenebb minden liturgiai cselekedettel. Itt nyilvánul meg az egyház, mint közösség, és mint az örökbefogadás misztériuma. Ebbe a misztériumba az eucharisztia szentségén keresztül lépünk be a kenyér és a bor átváltoztatásán Krisztus testévé és vérévé. Az örökbefogadás az eucharisztikus és szellemi azonosság misztériuma az emberiség Krisztussá való átváltozásának kegyelmén keresztül, az egyház tagjainak az átváltozásán keresztül Krisztus testévé. „ A szellemi ember az egyház,” teszi hozzá szent Maximosz, Hitvalló, „és a misztikus egyház az ember.”

„Felajánljuk Neked ezeket az ajándékokat a Te saját ajándékaidból mindenkiben és mindenkiért.” Krisztus áldozata lett a mi felajánlásunk a liturgiában; misztikus, szellemi és szentségi közösségre lépünk az Atyával. Az Atya kinyilatkoztatása nyitott a templomban, de mi gyakran kívül vagyunk. Krisztus jelenléte feltárul, de ha Krisztus nem él bennünk, a szívünkben, vakok lehetünk a jelenlétére. A liturgia fontos kérdéseket tesz fel az embernek: ki vagy te? Hol vagy? Kivel vagy? Krisztussal vagy az ellenségével? Valóban egységben és békében vagy a körülötted lévőkkel, a testvéreiddel, másokkal? De ezek a kérdések a már megadott válaszokból származnak. A liturgia az Atya keblére vezet minket, és az ember hármas képét tárja elénk: a bűnös, aki bűnbánatot érez, az angyal, aki Isten dicsőségét szolgálja, és Krisztus, aki belülről ismeri az Atyját és a mi Atyánkat a Lélekben.

A trinitárius megközelítésben az egység kihívása világosabbá válik. Háromféleképpen oldhatjuk meg ezt a problémát. Folytathatjuk az elnyújtott teológiai vitákat, és egy-kétezer év távlatában kereshetjük a megoldást. Egységet és megbékélést hirdethetünk a legfinomabb érzésekkel, mintha a több évszázados megosztottság soha nem létezett volna, és a különbségek semmi mások nem lettek volna, mint néhány középkori vénember találmánya. A lelkesedés egy rohamában aláírhatunk egy szerződést, amely egységet és megbékélést hirdet, amely érvényes a következő vagy az azután következő napon vagy bármelyik alkalmas napon.

Végül beléphetünk a másik ember misztériumába, meghitt kapcsolatába Istennel, istenképébe, és megpróbálhatjuk azt megosztani vele, igazán megélni vele. Az ima és az elmélkedés, a csodálkozás és a bűnbánat meghitt birodalmában szól az isteni Vőlegény, a Szentháromság, Krisztus a szívünkben: „hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17:21)

Bemutattam nektek a Szentháromság ortodox felfogását, és meghívlak benneteket arra, hogy ezt megosszátok velem. Ez nem azt jelenti, hogy én más meglátást elutasítok, éppen ellenkezőleg; de azt gondolom, hogy az igaz megbékélést mielőtt nyílt színen ünnepeljük, először házon belül kell rendbe tennünk.

Ez azt jelenti, hogy a szentháromságbeli egységnek, a lelkesedésnél és teológiai képleteknél erősebb és mélyebb megbékélésnek abban a misztériumban kell kezdődnie, amelyet megosztunk és megélünk egymással. Ez megnyitja a szívünket, sőt még a szívünk szívét is mások előtt, kezdve a mások iránt érzett szeretettel. De ahogy már korábban említettük, a szeretet már a Szentháromság közössége. Az egység kulcsát bennünk magunkban találhatjuk, magában a trinitárius életben, amivel kommunikálunk. A szívünkben kell megkeresnünk, amely nyitott a Szentháromságra, amely már eleve egyesít bennünket. „Ahol a kincsed, ott a szíved is,” mondja Krisztus (Luk 12:34). Mert a szívek megbékélésében ő az egység szentségét ünnepli.

Vladimir Zielinski atya (orosz ortodox)