|
1987. április 17. Két nap telt el, és nem írtam, amit rettenetesen hiányoltam. Amikor írok, mintegy elmélkedésbe merülten, kapcsolatba kerülök Istennel és igen erősen érzem Őt. Istenem, milyen hosszú idő volt ez! Milyen hosszú? Két nap! Két nap, Vassula? És én, aki évekig vártam rád, mit mondjak? Szólni sem tudok Jézus, sajnálom, hogy megbántottalak. Bocsáss meg!
Jöjj, megbocsátok neked. Mindössze annyit kérek kedves lelkeimtől, hogy adják át szívüket nekem, csupán néhány pillanatra, és engedjék,
hogy beléjük öntsem túláradó szeretetemet! Jézus akkora szeretettel és gyengédséggel mondta ezt! Valahányszor Isten azért közeledik hozzám, hogy fontos, hosszú üzenetet adjon, megtámad az ördög - vagy tanítványai. Fizikailag nem érzem őt, egyedül azt engedte meg neki Isten, hogy az üzenetben jelentkezzék. Írásban gyaláz és káromol engem. Amióta Isten megtanított rá, hogy megkülönböztessem és felismerjem szavait, rendszerint megakadályozom, hogy befejezze az írást, ami haragra lobbantja. Ha elkerüli figyelmemet, Isten megállítja kezemet, és nem tudok tovább írni. Ez a lap jegyzetfüzetemből való. Ezek a támadások olyankor erősebbek, amikor Isten fontos üzenetét kezdem írni. Most már felismerem módszerét, ezért nem adom fel, bár időnként elkeseredem. |
