|
1987. október 2. Én vagyok az, Jézus. Ismertesd mindenkivel, hogy tisztelet illeti minden képünket, amelyek engem ábrázolnak, vagy Édesanyámat, mert úgy képviselnek bennünket, ahogy keresztem képvisel engem. Tudasd mindenkivel, hogy szent leplem valóban az igazi. Ugyanaz, amellyel betakartak. Vassula, te, akit megáldottam, térj be Szívembe, hadd rejtselek el benne! Pihenj meg! Jöjj, jöjj Atyádhoz! Úgy éreztem, mintha Isten beborítana engem. Betakart engem, és én boldog voltam. Elmentem, hogy másolatot készíttessek erről az írásról, és amíg az üzletben voltam, azon kaptam magam, hogy a Szűzanyát próbálom vigasztalni. Minél többet gondoltam arra a bizonyos találkozásra, annál boldogtalanabb lettem. Megpróbáltam visszatartani könnyeimet. Feltettem napszemüvegemet arra az esetre, ha könnyekre fakadnék. Miképpen lehetséges ez? Sohasem tudtam, hogy a keresztények nem tisztelik Édesanyánkat. A pap hajlíthatatlannak látszott hitében, és az egyházak egyesüléséről beszélt. Miképpen lehetséges ez, amikor olyan merevnek, olyan hajlíthatatlannak mutatkozik előttem. Istenem, és Te egységet akarsz! Amíg meg nem hajlítod őket saját kezeddel, addig úgy érzem, nincs rá mód. Engesztelni fogok ezért a papért, ahogy a Szűzanya kérte tőlem. Láttam azt az idős embert, aki az autóparkoló őre, és a szánalomtól újból könny szökött szemembe. Olyan szomorú voltam miatta! Miért kell az ő korában a föld alatt lennie, egyedül csak az autók füstjét belélegeznie? Ó Istenem, miért tettél ilyen érzékennyé... Nem tudom már elviselni az ilyen látványt. Kimentem, és eszembe jutott, hogy elfelejtettem ebédelni. Mindenesetre képtelen voltam bármit is lenyelni. Elmentem kávét inni, hogy ne legyek rosszul. Nem tudtam meginni anélkül, hogy közben ne gondoltam volna Szűz Máriára és Jézusra, akiket annyira megbántanak. A kávé keserű volt. Isten mostanában sokszor figyelmeztet bennünket arra, hogy ha meg nem változunk, akkor bekövetkezik az a büntetés, amit a látomásban láttam. A mai Szodoma is el fog pusztulni. |
