Miért beszélek Önöknek ma a Szentháromságról?

Mert ez közebb hoz Vassulához, aki szoros, közvetlen és személyes kapcsolatban áll a Szentháromság három személyével, és aki megszeretteti őket velünk. Egy kicsit bátortalanul beszélek Róluk Vassula jelenlétében, mert ő sokkal jobban ismeri Öket, mint én, intuitíven és személyesen, de a misztikusok az igaz teológiát kedvelik, és ez az, amin a misztériumok összefüggései alapulnak. Madame R. is élő kapcsolatban állt a Szentháromsággal, akinek bemutattam Vassulát, de aki sajnos a múlt év január 14-én meghalt. Olvasta a Szentháromságról szóló könyvemet, és boldogan fedezte fel a Szentírás nyelvezetén megfogalmazva azt, amit ő közvetlenül is érzékelt és átélt.

A Szentháromság a pápa 2000. évre szóló programja, és ez nagyon helyénvaló. E programnak régi időkre visszamenő gyökerei vannak: a három pápa évére, amikor VI. Pál, azután I. János Pál egymás után meghaltak. 1978 nyarán. I. János Pált elég sok nehézség után szeptember 3-án választották pápává, 33 napig tartó szolgálat után azonban a feladat súlya alatt megtört és szeptember 28-án meghalt. E nap reggelén Rómában voltam. Amikor kijöttem éppen a szobámból, egy takarítónő mondta: „a pápa halott”. Azt gondoltam, egy kicsit el van késve a hírekkel. Nem, VI. Pál már augusztus 6-án meghalt, az utódját meg épp hogy csak kinevezték. De ő továbbra is csak azt hajtogatta: „Nem, il papac morto! – a pápa meghalt.”

A bíborosok visszatértek tehát Rómába. Ekkor König bíboros megkereste Wyszynski bíborost, Lengyelország prímását, aki békés eszközökkel ellenállt a kommunizmusnak, újjáépítette országa hitét, és győzelemre vitte azt. Ezt mondta neki: - Az olasz bíborosok között senkit sem látok, aki papabile lenne. Nem tudnánk valaki mást találni valahol máshol? Például az Ön országában?

A prímás meglepődve válaszolt:

- Erről szó sem lehet! Ha eljövök Varsóból, elszabadul a kommunizmus!

König bíboros erre mosolyogva így válaszolt:

- Nem Önre gondoltam. Nincs egy másik bíborosuk, aki Wojtyla névre hallgat?

- De hát ő túl fiatal, még nincs tapasztalata, és nem is ismerik.

A konklávé szorgos munkához látott. Egyik fél sem tudta megszerezni a szükséges szavazatokat, sem Benelli, aki sok ellenséget szerzett magának azzal, hogy hűségesen végrehajtotta VI. Pál kemény döntéseit, és aki meg is halt a rákövetkező évben. Siri bíboros sem járt sikerrel, ő 72 éves volt, hat évvel idősebb, mint a megboldogult Luciano. Ezután Carol Wojtylára szavaztak. Látván őt, amint reggelente a Court of Saint Damascus körül kocogott, az emberek többsége valószínűleg azt gondolta magában:

- Ez nem fog mostanában meghalni.

A hetedik fordulónál 73 szavazatot kapott. 75-re lett volna szüksége, hogy megválasszák. A nyolcadik forduló aztán meghozta a sikert: 97 igen 111-ből. A „kocogó bíborost” pápává választották. Wyszynski bíboros is csatlakozott hozzá, amint lehetővé vált számára. Húsz évvel korábban amiatt szakította meg kajaktúráját, leereszkedvén az egyik lengyel folyón, hogy arról tájékoztassa Vojtylát, hogy kinevezte őt Krakkó püspökévé. Most pedig mint prímás térdelt Péter fiatal utódja lábai előtt. Egy fénykép megörökítette ezt a mélyen megindító jelenetet, a prímás szavait azonban nem tudta rögzíteni, melyek így hangzottak:

- Ön lesz az, aki bevezeti az Egyházat a harmadik évezredbe!

Ez a prófétikus kijelentés irányította valóban a pápa programját: először következett az Advent Máriával (Totus tuus), melyet a Fiú, a Szentlélek és az Atya éve követett az ezredfordulót megelőző években 1997-1999 között. Mint teológus, életem e három évét annak szenteltem, hogy megalapozzam és szemléltessem ezt a programot. Azt gondoltam, befejeztem e munkát 1999-ben, de meglepődve kellett tapasztalnom, hogy még 2000-ben is igény mutatkozott arra, hogy a Szentháromságról beszéljünk.

Behatóan tanulmányoztam a három személy közötti kapcsolatot, de nem jutottam túl messzire. Külön-külön mindhárom személy lenyűgöző, de Háromságuk már problémát okoz:

- Ez politeizmus, tiltakoznak a zsidók és a mohamedánok.

- Ez abszurditás, mondják a racionalisták, mivel matematikailag lehetetlen, hogy 1 = 3.

Háromszor is megkísértett, hogy ejtsem ezt a lehetetlen feladatot… De ötven évig tartó közellátó és csak szegmenseket kutató tanulmányok után hirtelen minden megvilágosodott bennem. Minden helyére került: a teológia, a szellemiség, a filozófia, sőt még a tudomány is, főleg ami az embert, a családot, a társadalmat… és a jövőnket illeti. Az egész Biblia egyetlen egyenes egységében tűnt fel előttem, Isten nevének első kinyilatkoztatásától kezdve az Újszövetségben foglalt utolsó kinyilatkoztatásig:



1. Kezdetben - kinyilatkoztatás Mózesnek a Sínai hegyen


- Vagyok, aki Vagyok (Kiv 3.14)

Ezután lakonikusabban:

- Én Vagyok – egyetlen szóban (EHYEH)

Isten kinyilatkoztatta magát, mégpedig egy olyan évezred vége felé, amikor nem sokkal később a görög filozófusok felfedezték őt a lenni létige által. Minden korlát fölé emelték, mint abszolút Lényt, minden létező forrását, és mint személyes Istent is, aki egy „Én” az emberiséggel való párbeszédben. Valamit azonban nem tudtak felfogni a görögök csupán emberi érvek alapján. Számukra Isten mindig is egy elvont fogalom maradt.

A Biblia másik végén, az Újszövetség utolsó szövegében, az I. század végefelé pedig János evangélista mondta ki az utolsó szót: „Isten a szeretet” (I Jn 4. 8,16)… Az a személyes Isten, aki magát Mózesnek kinyilatkoztatta, nem önmagáért, hanem értünk van. Nem nárcisztikus, hanem társas. Nem legfőbb egoizmus, hanem legfőbb altruizmus. Örök életet ad Fiának, mint igaz Isten, vele és benne, akivel megosztja életét és létét. A Fiú pedig örökké tartó köszönetet mond az Atyának mindenért, amit csak kap tőle. Az őket egyesítő bensőséges kapcsolat pedig a harmadik személy: ő a kapocs köztük, az ő igaz szeretetük, a Szentlélek.

Isten pedagógiáját zsenialitás és egyszerűség jellemzi. Mindent elmondott Mózesnek egyetlen héber szóban (alany az állítmányban): „EHYEH”, ÉN VAGYOK. A kinyilatkoztatások végén pedig három szóban összegzi életét, melyet a filozófusok nem vesznek észre: Isten a szeretet. Isten valóban a legfőbb Lény, az abszolút Lény. A létezés csúcsa, transzcendens és legfőbb formája azonban nem az intelligencia, vagy a hatalom, vagy a fajsúly, hanem a szeretet. A legfőbb létező nem más, mint szeretet. Ez a Lét legnagyobb titka, Isten titka; meghitt, következetes és világos, mivel a három személy közötti kapcsolat nem Isten létét szaporítja meg, hanem köztük a legfőbb egységet, azaz a legfőbb szeretetet jelenti. Analógiaképpen, egy anya, aki egy, öt vagy tíz gyermek anyja, mindig is csak egy anya marad, aki egységben él több kapcsolatával.

A teológusok minden kérdést elvont és elméleti síkon szintetizálnak. Isten viszont mindent egyetlen lehető legegyszerűbb, legkonkrétabb mondatban összegez, mivel nincs semmi konkrétabb, mint a szeretet, és nincs semmi, ami jobban megvilágítana bármit is, mint a szeretet. Akkor értjük meg ezt, ha szeretünk. A szeretet világosság, minden más világosságnak a forrása.



2. A szeretet fénye megvilágítja a teológiát


E Bibliai Kinyilatkoztatás fokról fokra megvilágít minden teológiát. Isten semmi más, csak szeretet. Ez az Ő élete. Szeretetből és szeretetért teremt. Arra hív minket, hogy örökké tartó szeretetében osztozzunk Vele.

Szeminarista koromban, amikor szörnyen elvont volt a teológia, a római francia szemináriumbeli társaim nagyon jól megértették, hogy ahhoz, hogy valaki valóban jó pap legyen, az egész teológiát át kell gondolnia, kezdve a szeretettel, melyet Isten hordoz értünk: „Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket.” (I. János 4.16) Végülis az egész teológia a szeretetről szól!

A Megtestesülés, azaz Isten szeretete kiáradt és közölte magát.

A Megváltás, azaz Isten szeretete emberi formát öltött, hogy megmentse az emberiséget. Felvette emberi természetünket, hogy nekünk ajándékozza isteni voltát. Csodálatraméltó csere, mondják az Egyházatyák.

De a Megváltás ennél sokkal több, „Nagyobb szeretete senkinek sincs, annál,” mondja Jézus, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15.13) Magára veszi bűneinket és szenvedésünket, hogy átadhassa nekünk az Ő szentségét és boldogságát. Pál apostol így fogalmaz: „Ő azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk”(II Kor 5.21), hogy jóvátegye bűneinket tökéletes szeretete által.

Az Egyház az emberiség egysége az Ő „misztikus Testében”, „az igazi szőlőtőben”. Jézus radikálisan fogalmazza ezt meg: „Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők” (Jn 15.1,5) Nem azt mondja: „Én vagyok a törzs”, hanem: „Én (maga) vagyok (az egész) szőlőtő.”… Amennyire lehet, meg is magyarázza ezt, amennyiben a „ti bennem, és én tibennetek” gondolatot többször megismétli János Evangéliumában (10.38-17.21).

A szentségek megmentő Szeretetének cselekményei: vitathatatlanok, amikor a pap elvégzi Jézus nevében azokat a látható jeleket, melyeket Ő azért alapított, hogy beteljesíthesse ígéretét: Veletek vagyok az idők végezetéig.

A szentségek szentsége, az Eucharisztia által ajándékozza oda magát nekünk Jézus teljesen: testét, lelkét, istenségét a három személy elválaszthatatlan egységében, misztikus teste egységében, mely a szentek közösségétől is elválaszthatatlan. Ez már azt vetíti elénk, amikor Isten lesz „minden a mindenben” (I Kor 15.28).



3. A szeretet fénye megvilágítja a spiritualitást


Ha valaki a szereteten alapulva elmélkedi át és szemléli a teológia egészét, az ipso-facto spiritualitást jelent a számára. Akkor nem lesz szükség a fárasztó „piety corollaries” *-re, amint azt a régi szöveggyűjtemények javasolták. A szeretet teológiája ugyanis spiritualitás. *(piety-jámborság , corollary -bizonyított tétel egyenes következménye)



4. A szeretet fénye megvilágítja a filozófiát


A Szentháromság megvilágította előttem a filozófiát is. Filozófia tanulmányaimat egyszerre két egyetemen kezdtem el a Sorbonne-on és a Katolikus Intézetben, ahol Jacques Maritain tomista filozófiát tanított, és személyes kapcsolatban állt Henri Bergsonnal. Ez utóbbi meglehetősen materialista képzettségen alapulva egész életét kutatással töltötte. Kutatómunkája végül is elvezette őt Isten felfedezéséig, mégpedig keresztény misztikusok tanúsága nyomán.

Bámulattal adózom a görög filozófusoknak, akik érvek alapján jutottak el Istenhez. Ez Parmenidésszel kezdődött (+ kb.450). Olyan mély intuíciós készséggel rendelkezett a létet illetően, hogy a létezhető létezőkön keresztül megérezte a legfőbb létezőt:

„A semmi semmi, a semmi nem létezik: a létező a szükségszerű, az van, és az tökéletes.”

Ezt a következtetést vonta le: az, hogy úgy érzékeljük, sokan vagyunk, és hogy mozgunk nem más, mint illúzió. E feltevést eleai Zéno tanítványa és neves dialektikus az alábbi ragyogó példával demonstrálta:

- A nyíl, mely úgy látszik, mintha a célja felé mozogna, mozdulatlan. - jelentette ki. Nem lehet több helyen egyidejűleg. Ez ellentmondana az identitás alapelvével.

Utódaik még ezen a szofizmuson (álokoskodáson) is túltettek. E paradox és szerteágazó problematikával való foglalkozás során idővel Plato és később Arisztotelesz is felismerte az eltérést az általunk is megtapasztalható esetleges, többes és változó és a szükségszerű, egyedi és állandó létező között: Isten az elv, a végső ok és minden egyébnek az elvonatkoztatási pontja. Ő az egy, a tökéletes és tiszta aktus.

Mivel Isten életébe nem lehet behatolni, ez a bámulatos filozófia botrányba fulladt. Ha ugyanis az egyetlen és tökéletes Lény csak Önmagát szerethetné, Ő lenne a legfőbb egoizmus és a legfőbb nárcizmus. Arisztotelész, aki értekezést is írt a barátságról, a szeretetet, mint egy mindenek fölött való értékként értelmezte. Ő nem merte kimondani, hogy Isten egy személy, így megrekedt merev és elvont következtetéseinél. De az őt követő filozófia is ugyanennek a látens botránynak volt kitéve, a fagyosság tehát mindig is ott lebegett a panteizmus és az ateizmus között, mely előbbi azt vallja, hogy minden Isten, az utóbbi viszont, hogy semmi sem Isten.

A panteizmus összekeveri a transzcendens Istent a Teremtéssel. A sztoikusok azonban mégis a panteizmushoz folyamodtak, hogy rátaláljanak Istenben a mindent egyesítő szolidaritás morális melegségére. Ezt az ösztönös megérzésűket Pál apostol az athéni Areopagusznál mondott beszédében meg is dicséri, amikor Aratust, a legkiválóbbjukat idézte: „Őbenne élünk, mozgunk, és vagyunk, amint az egyik költőtök meg is mondta.” (Apcsel 17.28), de kiegészítésképpen azt is sietett hozzátenni, hogy „Isten alkotta a világot, és mindent, ami benne van.” Ami pedig az ateistákat illeti, ők egyedül csak az emberre számítottak.



5. A szeretet fénye megvilágítja az emberiséget


A Szentháromság az emberre vetődő fény. Ezt igazolja a Biblia a legelső oldalától kezdve, amikor azt mondja:

Alkossunk embert a saját képmásunkra, saját hasonlatosságunkra.

Isten megalkotta tehát az embert saját képmására.

Isten saját képmására alkotta ŐT

férfinek és nőnek teremtette ŐKET.

Az ember teremtésekor Isten azt mondja, hogy MI.

Az embert egyes számban teremti: „Isten megalkotta ŐT”, mert egy emberről volt szó. A teremtés története tehát kizár minden fajelméletet. De meg is sokasítja őt: „férfinek és nőnek teremtette ŐKET,” itt tehát már sokasít és meg is különböztet. Tökéletlennek és egymást kiegészítőnek teremtette őket, természetüknél fogva arra rendelve őket, hogy szeressék egymást, mely eggyé teszi őket, és arra hívja őket el, hogy együtt teremtsenek Istennel és embertársaikkal, azaz a gyermekeikkel. „Szaporodjatok, sokasodjatok” – mondta nekik Isten (Ter 1.28).

Az ember elsősorban család, mely a természetes társadalom, a Teremtés bensőséges mesterműve. Az ember minden szinten társas lény, és a kommunikációs robbanás következtében az emberekben egyre jobban tudatosul az egység és a szolidaritás utáni vágy. „Hogy egy legyenek, ahogy mi is egy vagyunk” – mondta Jézus a Jn 17.22-ben.

A Szentháromság három személyének egysége Feuerbachot és Marxot is lenyűgözte. Sokat beszéltek róla. A könyvemben idézek is tőlük (321 old.). Ők radikálisan meg akarták szabadítani az embert az individualizmusától és egoizmusától oly módon, hogy elidegenítették tőle a magántulajdont, mely arra késztetné, hogy önmagába visszahúzódjék. Így akarták megvalósítani az egységet, miközben azt énekelték, hogy „Az Internacionálé egyesíti az emberi fajt.” Sajnos miután Feuerbach a materializmushoz folyamodott, az – ellentétben Hegel idealizmusával – felcseréltette vele a szeretetet az osztályharccal, a közösséget a kollektivizmussal. Ezek eredménye pedig a proletárdiktatúra és a gulág volt.

Feuerbach és Marx is a Szentlélekről mintázták eszményképüket. Először egy szocialista társadalmat akartak fokozatosan létrehozni, amely mindenkinek a munkája alapján ad, majd egy kommunista társadalmat, amely mindenkinek a szükséglete alapján ad. A képlet szó szerint az Apostolok Cselekedeteit (ApCsel 2.45 és 4.35), az őskeresztény közösség szociális modelljét mintázza. Maga a”kommunizmus” szó „izmus” végződése ezúttal is túlkapást jelez. A „kommunizmus” szó a latin communio, görögül koinonia szó kiforgatott változata, mely az Apostolok Cselekedeteiben az első keresztények közösségét írta körül: „A hívek sokaságának pedig egy volt a szíve-lelke.” (ApCsel 4.32)



6. A szeretet fénye megvilágítja a kozmoszt


A Szentháromság a világgal kapcsolatos tudást is megvilágítja. A tudományok bámulatra méltóan fejtik meg a hogyant, a kozmos mechanizmusát, melyről a kinyilatkoztatások nem mondanak semmit. A Szentháromság ezzel szemben a miértre vetít fényt.

Már a régi görögök óta ez a filozófia nagy gondja: Miért látszik a világ egynek és úgyanakkor többnek is?

Parmenides kizárja a többet, mely számára csak illúzió. A lét csak egy. Nincs többes. Minden szükségszerű, változhatatlan, állandó. Heraclitus ennek pont az ellenkezőjét állítja, minden többes, és nincs egység: „Minden folyton-folyású“ állította (görögül panta rei, és „Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba“).

- Nos hát, nem, ez nem dilemma. Ez nem az egy vagy a több kiküszöbölésének kérdése. A világ egy is és ugyanakkor több is. Isten Egy a legfelsőbb fokon, abszolút Egy, és semmi sem több az Egynél, a szeretetnél. A világ azonban egyúttal több is, mert ahhoz, hogy szeressünk, a többre van szükségünk. Az Isten-Szeretetben a három személy nem külön individuum, a három személy nem egyéb, mint Kapcsolat, amint azt Aquinoi Szent Tamás brilliánsan megfogalmazta. Az örök legfelsőbb Egység tehát a kölcsönös viszonyon, a viszonosságon a kölcsönös bensőségességen alapul. „az Atya énbennem van, és én az Atyában“ (Jn 10.38); „Te énbennem és én tebenned“ (vö Jn 10.38-17.20-21). Ez tehát egy többes egység, és ezt tükrözi vissza a világ minden szinten.

A végtelen legkissebb-ben, az atomban van egy mag, amely körül egy vagy sok elektron kering, és maga az atommag is részecskék sokaságából áll, melyeket fokozatosan beazonosítanak a tudósok. Eddig több mint tíz ilyen van: protonok, neutronok, neutrinok, mesonok, bozonok, leptonok, muonok, stb…

A végtelen legnagyobb-ban világunk bolygók sokaságából áll, melyek a nap körül keringenek, elégé hasonlóan az atomhoz.Galaxisunkban hasonló csillagok milliárdjai találhatók, melyek körül más bolygók keringenek. A mi galaxisunkon kívül pedig további galaxisok milliárdjai találhatók, melyek robbanásszerűen keletkeztek az univerzumban a big-bang ősrobbanáskor. Felfoghatatlan energia koncetrálódás és állandó hő keletkezik itt, mely fénysebességgel szétterjed és egyre jobban és jobban gyengül a táguló világegyetemben. Az energia egyesíti és teremti meg ennek az összetett világnak az egységét, annak ellenére, hogy eredetileg apró részecskékben koncentrálódott, melyek sokmilliárdszor kisebbek a tű fejénél. Az energia, mely minden szinten egybefoglalja a világot, a Szentlélek távoli képmása, akit a hagyomány az Atya és a Fiú közötti egységet létrehozó Köteléknek és Szeretetnek nevez.

Isten képmását az élet valamennyi szintjén megtalálhatjuk... Először is vegyük a sejtet a sejtmaggal és a protoplazmával, azután az élőlényt, a szervest, a növényit vagy az állatit: mindenütt megtalálhatjuk az autonom egységet a sejtek organikus sokaságában, az élet forrásához, a lélekhez hasonlóan. A felsőbbrendű állatok szervezett és egymással kommunikáló közösségekbe tömörülnek, mint a méhkas vagy a hangyaboly. Legfelül helyezkedik el az ember közössége, melyhez Isten a saját képmását kölcsönzi. Ez nem egy kópia, nem egy másvalaki hasonmása. Ha a család egy, az apa, az anya, és a gyerek, a Szentháromságban sincs olyan sorrend, mely szerint a Fiú a második a Lélek (héberül nőnemű) pedig a harmadik lenne, mert a szeretet ugyanaz.

A Szentháromság tanulmányozása közben a jól értelmezett teológia és a tudomány közötti nagyfokú összetartást is megértettem. Ezek teljesen különböznek egymástól. A tudomány a hogyant fejti meg, a teológia pedig a miértet. Evolóciójuk azonban kulturálisan összehozza őket.

A görögök, a modern tudomány megalapítói, a szubsztanciáról gondolkodtak. Arisztotelész számára a viszony, a kapcsolat a szubsztancia egyik sajátossága (negyedik kategória). A modern tudomány pedig csak viszonosságban, kapcsolatokban gondolkodik. És ha jól értelmezzük a kinyilatkoztatás utolsó szavát, azt hogy Isten szeretet, megértjük, hogy minden kapcsolat: kapcsolat az Isten, mivel ő maga a Szeretet. A teremtés pedig csak az Istennel való kapcsolata által létezik. Röviden, a kinyilatkoztatás a következőket segíti megérteni:

- Egyrészt, hogy Isten nem más, mint Kinyilatkoztatás.

- Másrészt, a világ természetfölötti kapcsolatban áll Istennel, mely a kapcsolatok arisztotelészi kategorizálása felett áll, mivel az egész teremtett lét a Teremtővel való kapcsolatból származik. Ugyanígy a kegyelem is kapcsolat Istennel, aki újjáteremt minket az ő képmására. Szent Louis-Marie Grignon de Montfort nagyon helyesen mondta, hogy Mária teljesen Krisztushoz kapcsolódik, azaz „kapcsolat Istennel“ (kapcsolat Isten felé, mondta előtte már korábban Bérulle).

Olivier Costa de Bearuregard köztiszteletben álló kortárs tudós azt szokta mondani nekem: „Minden kapcsolat, és csak ez abszolút“. Ő Henri Poincaré (1913) elméletére alapozott, aki már Einstein előtt felállította a relativitás egyenletét (általánosítás nélkül), mely azonban Poincaré esetében nem olyan jól kovácsolt: a relativitás állandóiról szól.

- Ez a Szentháromság legkiválóbb filozófiai meghatározása, válaszoltam neki. Az Isten szeretet, semmi más, csak szeretet, ő csak kapcsolat. A teremtés kapcsolat Istennel. Istentől származik. Isten felé, a végső oka felé tart, amire egykor már Arisztotelész is rájött. Ha úgy vesszük, Isten körül kering. Vajon nem annak a jele ez is, hogy a tudomány és a hit között dúló történelmi harc elcsitulóban van és a két terület végre találkozási pontokra jut?

És mi a szeretet?

Lassan befejezem..- De hát, - mondhatnák nekem –még el sem magyarázta előadása fő mondanivalóját: ha Isten szeretet, és minket örök szeretetre hív, mit jelent hát a szeretet?

Ezt egyáltalán nem nehéz definiálni, mivel a szeretetet mindnyájan érezzük. Megéljük. Ösztönösen megérezzük, de pontosan nem tudjuk definiálni, mint ahogy magát a létezést sem tudjuk pontosan definiálni. Annyit tudunk elmondani, hogy „a szeretet érzelem, vonzalom, mely személyeket egyesít“, vagy „közösség, megosztás, az együttlét öröme, ellenszolgáltatás nélküli, érdekektől mentes, ami megmarad, miután mindent elvesztettünk.“

A „szeretet“ szó nehezen értelmezhető, homlokegyenest ellenkező dolgokat is kifejezhet. Amikor egy szerető azt mondja a másiknak, hogy „szeretlek“, ez teljesen mást is jelenthet, akár a szó ellenkezőjét is. – Kifejezhet csak egyszerű vágyat is, erotikát: „Akarlak téged, használni akarlak, uralkodni akarok feletted, belőled akarok élni”. Az ilyen önző szeretet boldogtalanná teszi a feleket, áldozatokká, akik keserű következtetésre jutnak: „Kihasználtak.“ Szélsőséges esetben a perverz személy először megerőszakolja, majd meg is öli áldozatát, aki lehet akár a felesége vagy a gyereke is (pedofilia), ahogy erről időnként az újságban olvashatunk.

De a „Szeretlek téged“ mást is jelenthet (és ez a normális) – azt akarom, ami neked jó, téged boldogít, az életemet is odaadom érted. Az igaz szeretet ajándék, az én odaajándékozása a másiknak a halálig, sőt a halálon túlig is. „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.“- mondta Jézus az Apcsel 20.35 szerint.

Freud szentesítette a vágyat. Én nem azt mondom, hogy a vágy önmagában rossz, hiszen lényünkhöz tartozik, szenvedélyes természetünk dinamizmusa. De a vágy csak előszoba, a szeretet első moccanása. A Szentháromság világosít meg minket e téren. Az Istenben nincs vágy, mivel neki mindene meg van. Ő minden. Ő vágyon felüli. Ő csak ajándék.

A Szentháromság arra hív minket, hogy vágyunkat alakítsuk át ajándékká. Ezt bele is kódolta a természetünkbe. A kisbaba mohó. – Olyan mint egy emésztőcső, egy kis zabagép – mondta egyszer egy orvos barátom, egy kis túlzással.

A fiatalok gyakran önzők maradnak. Az önzetlenség csak akkor ébred fel bennük, miután felfedezték életük férfiját vagy nőjét. Ettől kezdve már a másik boldogságát akarják, és ez lesz közös boldogságuk alapja.

Ez a lépcsőfok sajnos néha kimarad, ezért lesz boldogtalan a pár, és emiatt van a sok válás is. A következő lépcsőfok azonban, amikor már gyerekeik vannak, többnyire már sikert hoz. Az önző fél kész minden áldozatot meghozni a gyerekeiért. Óvja őket, ha betegek, éjjel-nappal ápolja őket. A nagyapám ezzel kapcsolatban ezt szokta mondani:

- Amit a gyerekeinknek adunk, azt ők sohasem lesznek képesek visszaadni nekünk, hanem tovább fogják adni a saját gyerekeiknek.

Mi tehát a szeretet lényege, sajátossága és paradoxonja? Az igaz Szeretet titka az, amikor a szeretet utáni vágy ajándékká minősül át, amikor az erosból (ebből származik az erotika szó) Agape lesz. Az Újszövetség sohasem használja az eros szót (mely pedig gyakran előfordul a görög nyelvben). Ehelyett az Agape szót alkalmazza az igaz Szeretet megjelölésére, mely Istenben van.

Mivel Isten minden vágy felett áll, neki mindene meg van. Ő semmi más, csak ajándék, ellenszolgáltatás nélküliség és bőség. Arra hív minket, hogy tisztuljunk meg és alakítsuk át vágyunkat szeretetté. Ez a tartalma a titokzatos példabeszédnek, mely oly gyakran megismétlődik a négy Evangéliumban.

- Aki meg akarja menteni életét, elveszti azt, de aki elveszti életét énmiattam, az megtalálja, mert mi mindnyájan a másikban (és végsősoron Istenben) találjuk meg önmagunkat, a vele való közösségben.

Jézus még világosabban beszél erről a titokról:

- Nagyobb öröm adni, mint kapni.

Az egymást szerető embereket a szeretet egyforma alapokra helyezi. Egy angol lord így fogalmazta meg, hogy mi a barátság: - A szeretet néha arra indítja a lordot, hogy inkább a kertészét, mint a vele hasonszőrűt szeresse. Ehhez azt is hozzátehetjük, hogy az szeret igazán, aki a legkisebbet szolgálja… mint például a mesebeli király a fiatal pásztorlányt, vagy mint a szülők akik előbb tesznek meg mindent gyermekeikért, mint a legodaadóbb szolga.

Ilyen Krisztus irántunk érzett szeretete. Ő, aki az Atyával egyenlő, „szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez“ – mondja Szent Pál (Fil 2.7). Ezt azzal jelképezte, hogy megmosta zavart és ijedt tanítványainak a lábát az utolsó vacsora előtt (Jn 13). Egyik példabeszédében pedig megigéri, hogy a ennyei lakomán ő lesz az, aki felövezi magát, és így várja azokat a szolgáit, akik készek voltak várni reá (Luk 12.37). Ez eszkatológikus (végső időkre vonatkozó) jelzés volt Krisztus részéről (Luk 22.18; I Kor 11.27) az utolsó vacsora előtt.

Pál apostol azt mondja, Krisztus felvette a szolga állapotát értünk (Fil 2.7). „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.“ – mondja Jézus. Ezt szerényen, egyszerűen mondja, az „én“ megemlítése nélkül, viszont megcselekedte a legszörnyűbb végig. Könyvem részletezi és megokolja ezt a Szentírás és keresztény hagyomány alapján.



Következtetések


Itt az ideje, hogy levonjuk a megfelelő következtetéseket. Ezt Jézus bibliai megfogalmazása segítségével teszem. Ehhez mindössze két-három rövid mondat elegendő, elméletek és elvonatkoztatások nélkül. Nyelvezetük azonban sokatmondó és leleplezi véges voltunkat:

- előszöris: az Atya énbennem van, és én az Atyában (Jn 10:38)

- azután majdnem ugyanez a tartalom: legyenek egy, amint mi is egy vagyunk.

Ezt az identitást az egymásban való életre és intimitásra utaló (kiegészítő) szavakkal magyarázza meg: „te énbennem, és én tebenned, amint én az Atyában vagyok, ő énbennem és én őbenne“ (Jn vö 10.38 – 17.21-22).

A szeretet nem foglalható szavakba. Jézus hajlékként, egyesülésként, védettségként és végül identitásként definiálja: „Én vagyok a szőlőtő és ti a szőlővesszők.“ Nem tudjuk elégszer elismételni ezeket az elsöprő erejű szavakat. Nem azt mondja, hogy ő a szőlőtő törzse, hanem azt, hogy ő maga a szőlőtő. Mi őbenne vagyunk, ő pedig istenivé tesz minket az ő részeként: „Aki elveszti életét (az Istenért és másokért), az megnyeri azt.“ – teszi hozzá Jézus.

Isten arra hív minket, hogy korlátlanul szeressük egymást, szeretetünk legyen tartós, tökéletes és minőségi. Ez zavarba ejtő, és felkavaró. Ez az életünk rendje, mely nem halálra, hanem boldogságra rendeltetett Istenben. A szeretet kölcsönös. A tökéletes Szeretet tökéletes kölcsönösségen alapul. Istent mások szeretete formázza és határozza meg. „Ha valaki azt mondja: Szeretem Istent, és a testvérét gyűlöli, az hazug.“ – mondja János apostol (1 Jn 4.20). Az utolsó ítélet mércéje pedig: „Éhes voltam, és ennem adtatok“ (Mt 25). Ezen csodálkozni fogunk, mondja Jézus.

- De mikor, Uram?

- Amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.

Ilyen nagy az egység Jézus és közöttünk. Pál apostol pedig mintha megfeledkezett volna Isten-központúságáról, amikor anélkül, hogy Isten Szeretére hivatkozna azt mondja, hogy „aki embertársait szereti teljesítette a törvényt“ (Róm 12:8-9; vö 1 Jn 4:8; 19-20).


Köszönjük, ó Isten, hogy te vagy a Minden magadnak és ugyanúgy nekünk is; hogy te vagy a Teljesség magadnak és ugyanúgy nekünk is. Isten maga a Teljesség, minden a mindenben!

A szeretet nem egy tárgy, hanem ajándék, egység, egyetlenség. Több, mint a tudás; gyakorlat, egység, mely a tudás felett áll, mivel maga a tudás véges és valamiképpen egységben nyilvánul meg. Amikor átölelünk valakit, nem látjuk egymást, mert túl közel vagyunk egymáshoz, túl egyek vagyunk. A gyermek lehúnyja szemét, amikor vígaszt keres édesanyja ölelő karjaiban. Az ember elveszti önmagát a szeretetben, de újra megtalálja magát a másikban, és végül Istenben, aki minden a mindenben. A Szentháromság mindhárom személye meghitten szereti a másik kettőt, de a három személy egy és ugyanazt a szeretetet éli. Az Atya a szeretet egyetlen forrása. A Szentlélek a megvalósítója és kiáramlásának forrása, aki inspirál, egyesít, betölti a földet és benne lakozik mindnyájunkban.

Fr. René Laurentin atya
II. Vatikáni Zsinat szakértő.
Egyike a világ legkiválóbb mariológusainak.