|
Nagycsütörtök,1989. március 23. Elhagytuk Biarritzot. Szűzanyánk talált számunkra egy önkéntes "vezetőt", aki velünk jött, tudott spanyolul és ismerte a vidéket. Néhány óra múlva, ahogy felfelé mentünk a hegyekben, azon töprengtem, hogy egyáltalán tudja-e vezetőnk, hogy hova visz minket? Az út végtelennek tűnt. Már lement a nap, és lassan sötétedett. Időnként ködbe és esőbe jutottunk. Azon gondolkoztam, hogy miért is megyek oda. Valójában fogalmam sem volt róla. Talán, hogy szentesítsem Garabandalt, ahogy az Úr több mint egy évvel ezelőtt kérte tőlem? De akkor az Úr kifejezetten azt mondta nekem, hogy mindezt Ő maga fogyja megtenni. Az én küldetésem az, hogy szeressem Őt, hogy megvigasztaljam, és megengedjem Neki, hogy írjon. Ezen tűnődtem, és bizonytalannak éreztem magam. Majd hirtelen az égre néztem. Csodaszép volt a narancssárga felhőkkel, és megéreztem Isten jelenlétét; ami körülvett bennünket. Nem, Ő nem hagy el minket. Csupán teljesen rá kell hagyatkoznom, és igazán bíznom Benne. Újból éreztem azt a bensőséges együttlétet, amire tanított és amit megoszt velem, Abbának szólítottam. Igen, Abba nagy szeretettel vigyáz rám. Végül megérkeztünk és megtaláltuk a templomhoz vezető utat. Éppen szentmisét mutattak be. Bementünk. Velem szemben Jézus Szentséges Szívének szobra állt, jobbján pedig a Szűzanyáé tárt karokkal. Hallottam, amint mondta: "Köszönöm, hogy eljöttél hozzám!"Örömmel válaszoltam: "Én köszönöm Neked, hogy idehoztál Magadhoz!"A szentmise után vezetőnk megkérdezte a papot, hogy tudna-e szálláshelyet ajánlani számunkra? Nagyon kedves volt, és szólt, hogy kövessük. Egy vendégfogadóba vezetett minket, és a fogadósnénál érdeklődött. 1 Elfoglaltsága ellenére 2 elvezetett minket saját házába. Volt egy szobája előtérrel, ahol két camping ágy állt. Ezt a szobát osztottam meg Beatricevel. Mielőtt Biarritzból eljöttem, azon gondolkoztam, hogy magammal vigyem-e a Szűzanya fatimai szobrát, amely minden találkozómra elkísér, vagy sem. Elhatároztam, hogy otthagyom addig, míg vissza nem térünk Biarritzba, mert féltem, hogy összetörik. De hát mit láttunk a kandallón? A fatimai Szűzanyának ugyanazt a szobrát. Sohasem hagy el engem... Itt volt a fatimai szobor Garabandalban! Nem tartott rózsafüzért a kezében, de volt egy második rózsafüzérem is a táskámban. Medugorjei rózsafüzér volt. Így tehát a fatimai Szűzanya kezébe adtam a medugorjei rózsafüzért Garabandalban! Most mindhármat összekötöttem. Nem volt ébresztőóránk. Viszont a szobánkban volt Lisieux-i Szent Teréznek egy csodaszép nagy szobra. Megkértem Szent Terézt, hogy kellő időben ébresszen fel, ne túl korán. Elaludtunk, és reggel Beatricevel együtt három kopogtatásra ébredtünk. Világosságot gyújtottam, hogy megnézzem, mennyi az idő, és éppen nyolc óra volt. Kiszóltam, hogy igen, mivel azt hittem, hogy az ajtón kívül áll valaki, aki felébresztett. Kinyitottam az ajtót, de senki sem volt ott: Szent Teréz tehát nem feledkezett meg rólunk. Reggeli után találkoztam az egyik látnok fivérével, és együtt mentünk fel mindenhová, ahol Szűzanyánk megjelent. Megáldottam és megcsókoltam ezeket a helyeket. Imádkoztunk és az egész délelőttöt itt töltöttük. A mi Urunk Szent Édesanyánkkal együtt a következő üzenetet adta nekem aznap reggel: 1 Később tudtuk meg, hogy ez az asszony az egyik látnok sógornője volt. 2 ebédet szolgált fel a vendégeknek |
