Tavasz az Egyházban

Vassula Lausanne-ban angol nyelven beszámol utazásairól
és magyarázza a keresztről szóló üzenetet 1999. júliusában.

Jó estét kívánok!

Az újabb üzenetek közül választottam ki Önöknek egyet, mely a keresztről szól, - a kereszt fontosságáról. Erről fogok ma beszélni.

Előbb azonban utazásaimról szeretnék beszámolni, amelyeket 1999 januárja óta tettem és fogok tenni ebben az évben és a következőben.

Januárban Kenyában, Zambiában és Lesothóban voltam. Zambiában másodízben, Lesothóban és Kenyában most először. Megtérésem előtt egy ideig Lesothóban laktam, régi ismerősöm, Evelyn Lebona hazájában, aki egykor ott engem mint lelkes teniszjátékost ismert meg és most meghívott hozzájuk. Tudta rólam akkoriban, hogy szoktam festeni, és szeretett volna tőlem venni egy képet. Felkeresett otthonomban azzal a kéréssel, hogy fessek számára egy képet. Vissza kellett utasítanom a kérését azonban, mert éppen akkor készültünk elköltözni onnan, és már mindenünk be volt csomagolva. Látva a helyzetet, megelégedett volna azzal is, ha legalább egy kis képet festek számára. Dehát a kis kép miatt is ki kellett volna csomagolnom, és így le kellett mondania kívánságáról, amiért kissé csalódottan távozott. Évekkel később, már jóval megtérésem után, ismét találkoztam ezzel az afrikai asszonnyal, mégpedig Németországban, az “Igaz élet Istenben” imatalálkozók szervezőjénél. Véletlenül ő is ott volt, felismert engem és megkérdezte, tudom-e, hogy ő Evelyn Lebona Lesothóból, majd emlékezetembe idézte megismerkedésünket. Megkérdeztem tőle, mi járatban van Európában? Kiderült, hogy régen ismerik egymást szervezőmmel, és most éppen felkereste őt. De hogy rövidre fogjam történetét, végül elmondta kívánságát, hogy mennyire örülne, ha elmennék hozzájuk is, Lesothóba. Mivel már volt meghívásom Kenyába és Zambiába, ez jó alkalomnak látszott arra, hogy meglátogassam őket Dél-Afrikában. Csak most tudnék odautazni - mondtam, amibe rögtön beleegyezett, bár nagyon kevés ideje maradt a szervezésre, és még sok minden mást is el kellett intéznie addig. Valóban kevés volt az idő, alig egy hónap állt a rendelkezésére. Német vendéglátónknál még azt is elmondta, mi történt azután, hogy mi Lesothóból elutaztunk. Elmentem a jótékonysági ünnepségre - mondta (ő is részt vett abban az akcióban), - mert volt egy tombola jegyem. És tudja mit nyertem a tombolán? Az ön festményét!

Akkor eszembe jutott, hogy valóban jártak nálam a jótékonysági akció tagjai, akik nyereménytárgyakat gyűjtöttek, és tőlem is megkérdezték, nem volna-e valamim a részükre. Nekem sok festményem volt, odaadtam hát az egyiket. És éppen Evelyn Lebona nyerte meg azt a képet, én pedig mindeddig semmit sem tudtam festményem további sorsáról, mivel mi eljöttünk Lesothóból.

Tehát ez a régi ismerősöm volt az, aki megszervezte Lesothóban az imatalálkozót, ami nagyon jól sikerült. Érdekes volt viszontlátnom férjem régi munkatársait, akik örömmel üdvözöltek és kérdezték, hogy emlékszem-e még rájuk. Sok helyen jártunk Lesothóban, és megpróbáltuk megkeresni régi házunkat is, de alig találtunk rá, mert sok egyforma ház áll egymás mellett, és én már semmire sem emlékeztem. Egy helyen azután elakadtunk, és már fel akartuk adni a keresgélést, amikor észrevettük, hogy éppen régi házunk előtt állunk. A nevem még ki van írva a kapura, ahogy én magam egykor ráfestettem. Pedig már sok év elmúlt azóta. Bezörgettünk, egy asszony nyitott ajtót. Elmondta, hogy amióta eljöttünk Lesothóból, már több bérlője is volt házunknak, és ő már csak a nevünket ismeri.

Lesothóba, Kenyába és Zambiába bizonyosan vissza kell még térnem, mert sok meghívást kaptam. Ez történt januárban.

Februárban Thai-földön és Új-Zélandban jártunk. Új-Zélandban most voltam először, nagyon messze van délen. Sok találkozót tartottunk ott. Minden rendben volt, nagy sikere volt az “Igaz élet Istenben” üzenetnek. Valóban az Úr járt előttünk, és Ő készítette elő az utat. Megtapasztalhattuk, mennyire segített minket a Szentlélek, amikor rávezette a szervezőket, hogy mit és hogyan tegyenek, hiszen nem volt még tapasztalatuk, ez volt az első találkozó, amit szerveztek. Természetesen a gonosz lélek is ott volt, hallatszottak ellenvélemények, de csak azután, hogy eljöttünk onnan. Az Úr megengedte, hogy így történjék. A püspök azonban minden kételyt eloszlatott azzal, hogy megmutatta a kétkedőknek a megtérésekről és gyógyulásokról szóló tanúságtételeket. Végül minden jóra fordult. Ez történt Új-Zélandban.

Thai-földön szívesen láttak, és minden jól sikerült. A bangkoki püspök nyitottan fogadta az üzenetet, illetve nyitottan fogadta a kegyelmet, hogy szívébe zárja az üzenetet. Ő maga vállalta az imatalálkozón a tolmács szerepét, az én beszédemet is ő tolmácsolta. Ő valóban egy szentéletű püspök.

Márciusban Brazíliába szólítottak a meghívások. Voltam újabb helyeken is, de úgy gondolom, hogy eleget tettem feladatomnak, és egyelőre nem megyek Brazíliába, mert már háromszor voltam, és ez volt a negyedik alkalom.

Áprilisban visszatértem Svájcba régi barátaimhoz. Átutazóban, voltam egy Rómában élő egykori pápai nunciusnál. Rómában ismerkedtem meg vele néhány évvel ezelőtt, egyik imatalálkozómon. Eljött meghallgatni tanúságtételemet, és kiderült, hogy ő ugyanabban az időben volt Bangladeshben apostoli nuncius, amikor én ott éltem.

Bangladeshben tulajdonképpen nem is találkoztam vele. Rómában is csak azért ismerkedtünk meg, mert hallotta, hogy a bangladeshi Vassula tart imatalálkozót. És mivel Bangladesh érdekelte, eljött az imatalálkozóra, ahol megismerkedtünk. Luigi Accogli olasz püspök akkor Márta nővér társaságában volt, aki mindenben segítségére szokott lenni. Ilyen előzmények után, amikor Rómába kerültem, és már volt hol laknom, egyszer felhívtam őt telefonon. Megkérdezte, honnan beszélek. Mondtam, hogy Rómából. Ennek nagyon megörült, és szerette volna tudni, meddig maradok. Azt hitte, hogy átutazóban vagyok és csak két-három napig leszek ott. Amikor meghallotta, hogy Rómában lakom, azt mondta, hogy ez számára a legjobb hír, amit 1998-ban hallhat. Ennél jobbat nem is mondhattam volna neki. Azóta kapcsolatban állunk egymással, és eljött velem Svájcba, majd elkísért Libanonba. Nagyon érdekli ót a Kelet világa, ezért rögtön kész volt útra kelni, amikor megkérdeztem, hogy elkísérne-e oda. Az ő társaságában látogattuk meg a melkita és a maronita patriarchátust. Sok püspök és pap volt jelen minden imatalálkozón. Mondhatom, hogy a szomszédos országok között Libanon az, amelyik valóban tárt karokkal fogadta az üzenetet. Tudomásom szerint nem volt ellenvélemény, és teljesen befogadták.

Májusban Romániába utaztam, de ez egyszer nem azért, hogy tanúságot tegyek, hanem mert Jézus akarta úgy, hogy ott legyek, és lássak egy részben megvalósult jövendölést arról, hogy miképpen találkozik Kelet és Nyugat háza. Akkor voltam ott, amikor a Szentatya meglátogatta Teoctist pátriárkát.

Én már azelőtt is ismertem a pátriárkát, már találkoztam vele, amikor az Egyházak Világtanácsa küldöttségével voltam 1994-ben Jasiban, Moldáviában, hogy ott az egységről beszéljek. Ezen több felekezet is részt vett. Engem Bria atya és Dániel metropolita hívott meg oda, mint az Egyház misztikus részének képviselőjét, ahogy ők ezt kifejezték. Az egységről kellett beszélnem. Dániel metropolita olvasta a Romániáról szóló jövendölést is, és elmondta, milyen nagy hatást gyakorolt rá. .A többi püspök is olvasta az “Igaz élet Istenben” üzenetet, és kérték, hogy küldjem el nekik francia nyelven, amit azóta meg is tettem.

Májusban azért kellett Romániába utaznom, hogy lássam a Szentatya és a pátriárka meghatóan szép találkozását. És ezt mindenkinek elmondom, mert még nem láttam ilyen őszinte, bensőséges találkozót. Mert lehet beszélni arról, hogy a légkör őszinte volt, de az újsághírek és a filmek nem fedik fel azokat a kedves részleteket, amelyeknek én tanúja voltam. A hírközlések csak a protokolláris, a hivatalos részt mutatják, de én láttam a másik részt is, a jobbik részt. Láttam hogyan nyújtottak kezet egymásnak, hogyan beszélgettek halkan egymással, és mindezt egészen közelről. Olyan meghívást kaptam ugyanis, hogy a közelükben ülhettem. Hallottam, amint egymással franciául beszélnek, és értettem, amikor a pátriárka megkérte a Szentatyát, hogy áldja meg a népet úgy, ahogyan ő szokta adni az áldást (tehát katolikus módon). A Szentatya erre odafordult a pátriárkához, mondván, hogy áldjuk meg őket mindketten, mint régi jó barátok! És úgy is tettek. És amikor a pátriárka a pápának ajándékozott egy érmet (azt hiszem, Szűz Mária érem volt, nem láttam elég jól, csak annyit, hogy profil kép volt), a pápa nyakába és vállára tette, aki azután azt magán viselte, és ahogy ott egymással szemben álltak, a pátriárka ezeket a szavakat intézte a Szentatyához: “Most pedig Szentségednek itt kellene maradnia velünk!” Ezek az apróságok sokat jelentenek. Más alkalommal pedig a pápa beszélt a patriarchátus palotájában, ahol nem voltak túl sokan jelen, és már éppen indulni készült, de türelemmel és örömmel végigvárta a papoknak és vendéglátóinak szívből fakadó köszöntését. Azután megfordult, és a nyomaték kedvéért az asztalon kopogtatva mondta a következőket: “Ez a látogatás felejthetetlen látogatás volt!” Ilyen testvéries volt a légkör. Azután pedig láttam, amikor átnyújtották egymásnak az ajándékokat. A Szentatya átadott Teoctist pátriárkának egy kelyhet, amit az alighogy kivett a dobozából, a százezres tömeg elé sietett vele, akár egy fiatalember, pedig a nyolcvanas éveiben jár, magasra emelte e felkiáltással: “Látjátok ezt?” Azután megcsókolta a kelyhet, majd odanyújtotta a pápa ajkához, hogy ő is csókolja meg.

És a leginkább emlékezetes esemény az utolsó napon történt, nem tudom, Önök látták-e a hírekben. Az utolsó napon katolikus misét mondtak, nagyon nagy volt a tömeg, kétszázezerre becsülték, de lehet, hogy többen voltak, katolikusok és görögkeletiek együtt. A szentmisét a pápa mutatta be. A szentmise után a Szentatya helyet foglalt egy széken, és kicsit távolabb tőle a pátriárka. És ekkor, mintha már nem ugyanaz a sereg lett volna ott, akik a környező országokból Romániába jöttek a görögkeletiekhez, hirtelen felhangzott egy szó, amit mindenki átvett és egyre hangosabban ismételt románul: “unitate! unitate!”, ami egységet jelent.

Nagyon lenyűgöző volt. Majd zászlókat bontottak, amelyeken szintén az egység szó állt. Egységet akarunk, egységet! És mindkét fél részéről. Úgyhogy a végén, amikor már elhalkult a tömeg hangja, a Szentatya a pátriárkára tekintve így szólt: “Tehát sietnünk kell!” Franciául mondta. Sietnünk kell! Nagyon kell sietnünk. Az egységért! A Szentlélek valóban nagy léptekkel halad, és ez látható mindenfelé.

Én magam annak örültem leginkább, hogy ezt hallhatta a Szentatya, a pátriárka és a pápai küldöttség: Sodano bíboros, Cassidy bíboros, aki szintén munkálkodik az egységért, és a többi jelenlévő bíboros, akik a Szentatyával jöttek. Hatan-heten lehettek, Silvestrini bíboros is ott volt és Stanislaw püspök, a pápa titkára, és mások: a metropoliták és a többi pap, akik az egységért dolgoznak, mert nem kis dolog az, ha egy egész sereg ember kívánja az egységet; az azt jelenti, hogy az egész Egyház kívánja. Lehet, hogy teljesen váratlanul érte őket a tömeg megnyilatkozása az egység érdekében, talán nem láttak még ilyen szomjúságot az egységre, ami a nép ajkán ott felhangzott. Ezért mondta a pápa: Tehát sietnünk kell! Ez azt is jelenti, hogy a megnyilatkozás a pápa részére is bátorítást jelent. A mi Urunk mondta: Hol vannak azok, akik az egységről beszélnek? Miért nem kiált fel a nép: “Mi a pápa visszhangja vagyunk!” Miért akarják ezt egyesek agyonhallgatni? Miért nem akarnak egységet? – Most meghallhatták, hogy az egész nép egységet akar, egységet akarnak a keresztények, a világiak és a görögkeleti ház világi tagjai, a keleti és a nyugati ház egész népe. A két nővér eggyé akar lenni. Ez volt a rendkívüli a romániai találkozón. Látniuk kellett volna Önöknek is!

Júniusban otthon voltam, Görögországban. Üzeneteket kaptam.

Júliusban Oroszországban jártam. Találkoztam az oroszországi görögkeleti Egyház második emberével, a pátriárka titkárával. Az orosz Egyház első embere II. Alexij pátriárka, a második Cyrill metropolita. Sajnos, csak az utolsó pillanatban jelentkeztem be a pátriárkánál, hogy tiszteletemet tegyem nála abból az alkalomból, hogy imatalálkozókat tartottam országában, és így nem tudott fogadni, de helyette titkárával beszéltem, őt kerestem fel hivatalában. Nagy meglepetésben volt részem, mert folyékonyan beszélt angolul, jobban, mint én, mert ő Oxfordban tanult.

Beszélgettünk arról, hogy mi járatban vagyok náluk, beszélgettünk a karizmákról. Szerette volna tudni, hogy miképpen fogadta a nép az üzenetet. Elmondtam, hogy mekkora szomjúságot láttam az emberekben, hogy mennyire szomjaznak Istenre. A titkár szerint csak kevesen vannak, akik érdeklődnek, a legtöbben nem törődnek Istennel. Megkért, hogy küldjem el neki az összes angol nyelvű üzenetet, amit már megtettem, és továbbra is kapcsolatban maradunk az ottani Egyházzal.

Holnapután pedig Japánba indulunk. Buddhista szerzetesektől kaptam meghívást Hirosimába, hogy beszéljek ott augusztus 6-án, az atombomba felrobbanásának emléknapján. Ezen a napon mindig meghívnak valakit, hogy az ünnepségen beszéljen. Teréz anya is meglátogatta őket. A kiengesztelődésről, az egységről, a békéről és a szeretetről beszélt. Úgy hallottam, hogy a Szentatya is járt náluk. Ott van az a kórház, ahol az atombomba még életben lévő áldozatait ápolják. Hetven-nyolcvan évesek lehetnek. Ők kérték, hogy Teréz anyához hasonlóan én is látogassam meg őket. Elfogadtam a meghívást, meglátogatom őket. Nagy megtiszteltetésnek számít, ha valakinek megengedik, hogy oda belépjen, és ritkán fordul elő. Ilyen megbecsülésben van részem, és azzal is megtisztelnek, hogy beszélhetek a templomban, ahová a buddhisták meghívtak, hogy beszéljek a kiengesztelődésről, az egységről és a szeretetről, és olvassam fel Jézus és Mária üzeneteit. A püspök is ellátogat erre az eseményre és még két pap. Együtt lesznek ott keresztények és buddhisták, amikor a kiengesztelődésről fogok beszélni. Ezután azt hiszem Fukkuoko városba megyek, nem emlékszem elég jól a nevére. Vonattal utazunk oda, két óra távolságra van Hirosimától. Csak tegnapelőtt jutott el hozzám kérésük, hogy ha időm engedi, menjek el hozzájuk, mert ötvenen vannak ott, akik most fedezték fel az üzeneteket. Közülük harmincan ateisták. Azért szeretnének velem találkozni, hogy választ kapjanak kérdéseikre, és tanúságot tegyek előttük. Elfogadtam meghívásukat, meglátogatom őket.

Tokióba is kaptam meghívást egy egyetemi tanártól, aki jezsuita pap és a Sophia egyetemen dolgozik. A püspök engedélyével imatalálkozót szervez ott. Ezek japáni terveim.

Hazafelé tartva, megszakítjuk utunkat Bangladeshben, mert utunkba esik.

Szeptemberben Rhodos szigetére megyek, ahol lesz egy találkozóm is, de nemcsak a találkozó kedvéért megyek oda, hanem ott töltjük szabadságunkat családommal együtt. A találkozó a görögkeleti templomban lesz, sokan jönnek oda más országokból is, Angliából és az Egyesült Államokból, hogy részt vegyenek a találkozón. A görögkeleti templomban jelen lesz egy katolikus pap is, így hozzuk össze őket az egységért dolgozva.

Októberben egy napot Franciaországban töltök, azután Svédországba megyek, északra, a lappokhoz, a behavazott földekre, de remélem, októberben még nem lesz sok hó. Novemberben az Egyesült Államokba megyek, Pittsburgh-be. Már háromszor beszéltem ott azokon a találkozókon, amelyeket évenként tartanak.

Még ugyanabban a hónapban Indiába indulok három hosszú hétre. Novemberben nincs túl rossz idő ott. Három hét, azalatt beutazzuk egész Indiát, bár ez igen nagy feladat.

Decemberben Venezuela és Kolumbia következik. Másodszor megyek Kolumbiába. Kolumbiába, Venezuelába a püspök hívott meg, és ragaszkodik hozzá, hogy részt vegyek a Guadelupei Szent Szűz ünnepén. Ott fogok beszélni. Úgy hallottuk, hogy ötvenezer embert várnak oda. Isten munkálkodik!

A következő évben már minden időm le van foglalva. Kívülről tudom, hová kaptam meghívást. Januárban sok helyre el kell jutnom. Februárban Afrikába megyek, az Elefántcsont-partra, Kamerunba, Kenyába, Zambiába, Lesothóba, Dél-Afrikába. Még nem tudom pontosan, hány helyre, lehet, hogy kétszer kell odautaznom.

Azután Romániába készülök, majd Izlandra. Anglikánoktól kaptam meghívást Angliába. Várnak Skóciába és Ausztráliába is.

És most foglalkozzunk az “Igaz élet Istenben” üzenet lelkiségével!

1998. november 11-én kaptam azt az üzenetet, amelyet Önöknek fel fogok olvasni. Még nincs kiadva. Az Úr itt arra szólít fel, hogy értsem meg a kereszt értékét és fontosságát. Így szól hozzám:

“Én papom! Továbbra is tégy szeretetből font koszorút a fejemre töviskoronám helyett, amit e nemzedék oly örömmel erőltet rám, és most is a Getszemáni szenvedéseibe kényszerít engem. Túláradó szeretetemben és a Getszemániéhoz hasonló szenvedésben írtam nektek ezeket az oldalakat azért, hogy higgyetek Szentlelkem hatalmában, aki most tanúságot tesz. Nyújts nekem tiszteletet szívedben, Paraskevi!

(Paraskevi az én második nevem, melynek jelentése: “Készítsétek elő az Úrhoz vezető utat!”, de pénteket is jelent, tehát a szabbath előtti napot.)

“Add nekem idődet, hogy leírd újból szavaimat, melyek tele vannak sóhajjal és szomorúsággal. Ne hagyd abba az imádságot, és lelked egyedül az én változatlan istenségemre figyeljen!” (Jézus ekkor hosszan felsóhajtott.)

“Ó gyermekem, légy mindig türelmes, és én a te türelmed által továbbra is kiáradok a száraz földekre, isteni szeretetembe merítem őket, és mennyei harmattal adok növekedést ott, ahol még csak szárazság található. Csillapítsd szíved aggodalmát! Bízz bennem, a te Teremtődben, mert én nagy dolgokra vagyok képes. Végtelenül gazdag vagyok kegyelemben és erényben, ezért meghívlak, menyasszonyom, hogy oszd meg vőlegényeddel eljegyzésünk dicsőséges eszközét, vagyis fenséges keresztemet!”

(A következőket írtam ehhez: Megértettem, hogy ez a meghívás a keresztben való osztozásra, de nem csak az osztozásra vonatkozott, hanem arra is, hogy hatoljak be teljesen Urunk szenvedésének misztériumába, mert ezt a felszólítást már meghívásom elején megkaptam. A mi Urunk, a mi Jegyesünk, az emberiség Szerelmese újból leszállt trónjáról, hogy teljesebb ismeretet adjon nekem a kereszt értékéről, és ezt mondja:)

“Jöjj készségesen, mint minden időben, amikor ölelésembe hívlak!”

(Akkor hirtelen elhallgatott, mint aki valami nagyon komolyat akar mondani, hangnemet váltott, és így szólt:)

“Engem megölelni annyit jelent, mint keresztemet átölelni. És most hadd leheljem beléd isteni Szavaimat: Mondottam neked, hogy amikor engem átölelsz, akkor keresztemet öleled át, és ebben az ölelésben világosságomba merítkezel. Az út, és újból elmondom, az egyetlen út, ami elvezet téged ahhoz, hogy velem az isteni szeretetben egyesülj, az, amikor önként és szeretettel átöleled keresztemet, ami jól tudod, hordozza annak szenvedéseit, de örömeit is, és elvezet téged a Kálváriára, ahol lelked fel lesz magasztalva. Az én édes ölelésemben örömet lelsz, de legnagyobb örömed mind között az lesz, amikor ráébredsz, hogy te az én kínszenvedésem mása, a legfőbb Áldozat része, az én részem lettél: a szeretet újabb áldozata ...”

(Ez azt jelenti, ha valaki megöleli az Ő keresztjét, akkor az Ő szenvedésének szenvedése /elszenvedője/ lesz, ezért mondja, hogy:)

“ ... a szeretet újabb áldozata, újabb élő feszület, újabb rabszolga, akit eladnak az egész világért. És az én ölelésemben lelked erőt és olyan erényeket merít belőlem, melyek hozzám hasonlóvá tesznek téged. Lelkem szerelmeseként szíved dicsérő himnuszokat fog zengeni, melyek eljutnak a magasságokig és az Amen füléig, és így dicsőítést kap a te Háromságos Istened ...

Ki fogja fel teljesen napjaitokban keresztem rendkívüli értékét? Igen kevesen. Ezért jövök e1 rajtad keresztül, hogy a szenvedés által tanítsam a világot. A lelkek után való szomjúságomban és nagy fájdalmamban, mert látom, amint az örök tűzbe hullanak, mindenkit felszólítok ebben a világban a megtérésre, és felszólítok arra, hogy készüljön fel itt a Földön országom dicsőséges uralmára, amelyben az én isteni akaratom lesz mindennapi életetek lényege és a homlokotokon lévő jel. Belekiáltok lelketek éjszakájába, időnként betekintek szívetek ablakán, és e szavakat szeretném hallani tőletek: »Jöjj, szeretett Megváltóm, jöjj és nyisd fel éjszakám szemét, fordítsd szívemet a Te jóságod felé, és szakíts el a bűntől! Jöjj, és nyisd meg az erények kapuját számomra, hogy beléphessek és tisztelettel leborulhassak háromságos dicsőséged előtt! Lelkem Kedvese, dicsőséges Szavaddal adj újból életet lelkemnek!« És én így válaszolok neked: »Nevem dicsőségére sohasem foglak elhagyni én, aki fenségben a Föld és a menny fölé magasodom, és életet adok neked«.

Adj megnyugvást most nekem, Vassula, bízd rám magad! Pihentess készséggel a szívedben, szenteld nekem idődet! Szeresd azt, akit nem szeretnek, és kövesd útmutatásomat! Én Jézus, megáldalak téged és mondom neked: benned van az én mennyországom! Holnap folytatom üzenetemet.”

(Itt semmi sem szorul magyarázatra, azért tovább megyek.)

A következő napon Jézus újból eljött és diktálásra szólított, ezért szívem örömmel üdvözölte Őt e szavakkal:

Túláradó szeretetedben, irgalom Ura, isteni gyengédségedben jöjj hozzám! Megjelölt rabszolgád rendelkezésedre áll.

“Az a megtiszteltetés ért téged, hogy meg lettél jelölve, rád írtam, hogy hozzám tartozol, hogy az én birtokom vagy ... Ezek a jelek nemesek és felbecsülhetetlen az értékük. Azok előtt fedem fel, akik előtt én akarom, a testi szemmel nem láthatók, de a kegyelem által a lélek szemével igen.”

(Itt lábjegyzetbe tettem a magyarázatot: Ahogy Urunk mondja, a lélek csak a kegyelem által válik képessé arra, hogy a “lélek szemével” meglásson olyan dolgokat, amelyek nem külsőek, és testi szemmel nem láthatók. Még kínszenvedése jegyeit is megadhatja a léleknek, megjelölheti vele a lelket (belső jelekkel), és a lélek, aki azt elszenvedi, azáltal a legfőbb Áldozat másává válik.)

“Én azért jöttem a világba, hogy szolgáljak, és nem azért, hogy nekem szolgáljanak. Isten létemre kiüresítettem magam, hogy magamra vegyem a rabszolga állapotát. Ahogy Atyám engem, akaratommal megegyezően, ajándékul adott nektek a ti megváltásotokért {Jézus akarata egy volt Atyja akaratával}, én a ti időtökben az én céljaim megvalósítására hívom választottaimat, és üdvözítő tervemhez emelem, a magam másává alakítom őket. Jóval teremtésük előtt kiválasztottam őket azzal a szándékkal, hogy az én igaz képmásaimmá, és tervem, a szeretet tervének munkatársaivá tegyem őket. Abban a megtiszteltetésben részesülnek, hogy megjelölöm őket ugyanazokkal a jelekkel, amelyekkel én lettem megjelölve, hogy egészen az enyémek legyenek és hogy megmutassam a világnak, hogy ők valóban az enyémek, és az én ivadékaim ... Ezért, ha ők üldözést szenvednek, ha leköpik és megfenyegetik őket, ha félreértik, megrágalmazzák és támadják őket, tudd, hogy tőlem jönnek. Csontok ők az én csontjaimból, testek az én Testemből. Ezekre a nemes lelkekre, akik meg vannak jelölve mindazokkal a nemes jelekkel, amelyeket én kaptam a ti megváltásotok érdekében, folytonosan rátaposnak, nap mint nap halomra ölik, ítélet alá vonják őket még Egyházam képviselői is! Éppen úgy, ahogy a juhokat, őket is minden idők szentjeinek és prófétáinak vágóhídjára viszi azoknak a hamis vádja, akik azon a napon szerepet vállalnak ...”

(A következő szavakat nagyon határozottan, szinte keserűen mondta Jézus, bár a keserűség fogalma nem illik Istenhez, nem helyes a keserű szó, talán inkább csalódott volt. Így szólt: )

“ ... és azok mily ügyesen játsszák ki szavaimat annak érdekében, hogy igazolják hitetlenségüket!”

(Jézus arra utal, hogy azok az emberek nem veszik figyelembe az Ő tanácsát: “Gyümölcseikről ismeritek meg őket”, vagyis a prófétákat és a szenteket. A következőkben nagyon határozottan beszélt Jézus:)

“Nem tetszik nekem magatartásuk. Az egész emberi nem ellenségeivé válnak, mivel megakadályozzák választottaimat abban, hogy akaratomat népem tudtára adják, és újjáépítsék házamat. Így ezek az elnyomók mindenkor kifejthetik teljes gonoszságukat. Ahogy mondtam, Vassulám, úgy adlak minden népnek, mint az én adományomat, vagyis az ő javukra, hogy Szavamat visszhangozd, és az Egyházat szolgáld. Az örökkévalóságtól fogva az volt a szándékom, hogy te az én igazi képmásom légy, vegyél részt szenvedéseimben, hogy majd egykor részt vehess dicsőségemben ís. Keresztem világosságánál és az én elgondolásom szerint alakítsd magadat! Munkálkodj a világosságért, ami ugyanazt jelenti, mint keresztem felmagasztalásáért munkálkodni. Kedvesem, állhatatos lelket adtam neked, hogy az én békémben folytasd munkádat.

Az éjszaka majdnem elmúlt, és hamarosan nappal lesz.

Ezért bátorság leányom, bátorság! ... Keresztemmel egyesülve mindezeket az én Nevemben tetted, vagyis az én Nevemben tettél tanúságot üzenetem mellett képességed végső határáig. Azért tetted, hogy beteljesedjék az Írás: “Akik sohasem hallottak és láttak engem, hallani és látni fognak, és akik nem értettek meg, Szentlelkem kegyelmével meg fognak érteni engem.” Ezért továbbra is öleld magadhoz keresztemet, juss át a tengereken, egyik kezedben szeretet-himnuszommal, a másikban keresztemmel!

Légy az én vidám követem, és ne válj hűtlenné keresztemhez! Továbbra is nyilvánítsd ki akaratomat és mindazt, amit tőlem hallottál és tanultál! Légy az én örömem, az én mennyországom! Ne feledkezz meg arról, amit felkínáltam neked, hogy oszd meg velem az egység keresztjét, és hogy továbbra is maradj isteni Vőlegényed keblébe és az én keresztembe oltva! Szemed lássa meg keresztemen keresztül azt, ami láthatatlan és örök, és ne azt, ami látható és egyszer elmúlik. Ezért keresztemen keresztül keresd mindazt, amit majd a mennyben nyújthat neked! A Szívemben lévő összes kincset megláthatod, ha az én keresztem - a te megváltásod és a te megmentőd - értékrendje szerint nézed őket. Hogyha valaki hozzám csatlakozott és egy velem, ha bennem formálódott és össze van kötve velem, annak az a bizonyítéka, hogy szíve bele van oltva az én keresztembe és mindabba, amit keresztemmel együtt el kell viselnie. Aki meg van győződve arról, hogy hozzám tartozik, annak meg kell értenie, hogy ezáltal keresztemhez is tartozik. Nem olvastad? »Az Istennek tetsző szenvedés üdvösségre vezető megtérést hoz, amit senki sem bán meg: a világ szenvedése viszont halálba visz. Lám, ebből a ti Istennek tetsző szenvedéstekből mekkora buzgalom fakadt, sőt mentegetőzés, méltatlankodás, félelem, vágyakozás, buzgólkodás. «

(vö. 2 Kor 7,10-11, és ehhez hozzátenném, mily nagy kitartás és erősség fakadt belőle!)

“Amikor a kegyelem által szenvedést kaptál, azért, ... “

(Itt szeretném megmagyarázni ezt a mondatot: “Amikor a kegyelem által szenvedést kaptál” arra utal, hogy 1985-ben egymásután több tisztuláson is átestem, mert Isten átlátszóvá akart tenni engem. A tisztulás valóban bűnbánatra indít, a bűnbánat által elnyerjük a szeretet gyümölcsét, és kristálytiszták leszünk. Tehát “amikor a kegyelem által szenvedést kaptál” azt jelenti, hogy Isten tisztulásnak vetett alá, hogy bűnbánatot tartsak. Ezért folytatja Jézus így:)

“ ... hogy bánd meg bűneidet, akkor megnyílt a lelked szeme, mert szorgalmasan követted hangomat.”

(Akkor kezdünk igent mondani, amikor elhatározzuk, hogy Istent követjük, hogy Isten akaratát szeretnénk megtenni.)

“Vassulám, figyeld meg, miként indítottalak bűnbánatra, nézd, miként vezettelek keresztemhez! Nézd örömömet, amit akkor érzek, amikor önként sietsz hozzám és keresztemhez. Határtalan az örömöm, és eltölt a vigasztalás. Nem könnyű feladat összegyűjteni bárányaimat és még nehezebb egyesíteni őket, leányom, de te nekem adtad bizalmadat a reményben, a szeretetben és a hitben, és ezért cselekedhetek általad most én, és terjeszthetem üzenetemet úgy, ahogy én akarom terjeszteni. És a te megpróbáltatásaidon keresztül, Vassulám, én aratok diadalt. Légy békében! Továbbra is élj keresztem világosságában, és élj igaz életet bennem, Jézus Krisztusban!”

Szeretném megmagyarázni, hogyan értsük az előbbi mondatot: “nekem adtad bizalmadat”, mert ez mindazok számára fontos, akik tanúságot tesznek az igazság mellett. Mi az Egyház egy része vagyunk, benne vagyunk az Egyházban, nagyon fontos a tanúságtételünk. Jézus itt azt akarja mondani, hogy mi mindent csak saját képességeink mértéke szerint tudunk megtenni, és annál többet nem, mert az emberek nem egyformák. Az egyik meg tudja tenni azt, amit a másik nem, mert ez éppen azoktól a képességeinktől függ, amelyeket Isten adott nekünk, Isten adott Önöknek. Ha erőnket meghaladó feladatra vállalkozunk, az könnyen tönkre tehet minket. Ami árt, az nem lehet jó. Isten azért adott nekünk értelmet, hogy használjuk. Tudnunk kell, hogy valójában mire vagyunk képesek. Csak annyit vállaljunk, amennyit erőnk szerint meg tudunk tenni; és nyugodjunk bele, hogy a többit Jézus fogja megtenni. Itt is éppen ezt mondja: “ ... leányom, nekem adtad bizalmadat ... ” , és ezt azért mondta, mert örömet szerez neki, ha Őbenne bízunk. Nem szabad egyre többet vállalni, ha amiatt állapotbeli kötelességeinket, gyermekeinket, otthonunkat elhanyagoljuk. Ne képzeljük azt, hogy nekünk kell mindent megtennünk, vigyázzunk arra, hogy túlzásba ne essünk! Jézus azt akarja, hogy őszintén mérjük fel lehetőségeinket, és csak annyit vállaljunk, amennyit képesek vagytunk megtenni, de adjuk meg Neki azt, ami örömet szerez Neki: bízzuk Rá magunkat a reményben, a szeretetben és a hitben, mert akkor Ő cselekedhet miáltalunk, és úgy terjesztheti üzenetét, ahogy Ő akarja terjeszteni. Ez a helyes egyensúly, Jézus azt akarja, hogy életünk legyen egyensúlyban, és hogy a mi megpróbáltatásainkon keresztül Ő arasson diadalt!

(Vége a beszámolónak.)