Tavasz az Egyházban

A Budapesti találkozó szövege ...

„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy munkátokkal gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt.” (Jn. 15:16.)

Érthetetlenek és felfoghatatlanok az isteni Gondviselés útjai. Hogyan vezérelte a Szentlélek Vassula Rydent Magyarországra éppen olyan időben, amikor az embereket annyi gond terheli, és annyi a zűrzavar. A kedves, megnyerő Vassula asszony, olyan határozott biztonsággal, olyan élő, sziklaszilárd hittel, annyi szent reménységgel és olyan meleg, sugárzó szeretettel lelkesít. Megmutatja az egyedüli utat, amely biztonságos, hiszen az Úr maga mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” (Jn. 14:6.)

Szinte kézenfogva vezet bennünket Vassula az édes Jézushoz és a Szentlélek által a Mennyei Atyához, hogy rádöbbenjünk: mi a Szentháromság élő templomai vagyunk – Szent Pál szavai szerint –, és a mi életünk egyetlen, magasztos célja dicsőséget adni a Szentháromságnak. Egyetlen célunk, hogy egész életünkkel Krisztus Jézus felé orientálódjunk, hiszen ő a Salvator Mundi, a világ Megváltója, hiszen maga az édes Jézus nyilatkozik úgy, hogy az Atya és én egyek vagyunk, és aki megtartja parancsaimat, Atyám is szeretni fogja, elmegyünk és lakást veszünk nála.

Egyáltalán nem meglepő az a hangnem, amellyel Vassula beszél akár a Mennyei Atyáról vagy az édes Jézusról és a Szentlélek működéséről. Igen, beszélgetéseik bensőségesen közvetlenek, igazi, őszinte szeretetet és bizalmat sugároznak. Ez az a hangnem, amelyet minden szerető léleknek meg kellene találnia; bensőséges beszélgetés, párbeszéd, elmélkedő imádság – így is lehetne mondani. Órákon át el lehetne hallgatni beszédét, sajnos én csak keveset hallottam Vassula asszony szavaiból, de ez elegendő volt arra, hogy meggyőzzön. Gondviselésszerű volt, hogy találkozhattam Vassula asszonnyal, beszélgethettem vele és ott lehettem a városmajori templomban ahol több paptestvéremmel koncelebráltuk a szentmisét.

Szombati nap volt. Ez számomra az egyik legzsúfoltabb nap. Egy súlyos beteghez hívtak. A városmajori templom előtt kellett elhajtanom, és látva a nagy tömeget, szinte indíttatva éreztem magam, hogy bemenjek, és az irodában Vassula asszonnyal találtam szemben magam, akinek bemutattak. Mosolyogva nézett rám, amikor hallotta, hogy mennyi árva gyermeket istápoltam. Amikor kezet fogott velem, úgy éreztem, mintha rózsafüzér lett volna a tenyerében, melyből annyi melegség áradt. Amikor a betegellátás után visszamentem, még tartott a beszámolója, amely úgy lebilincselt, hogy most már maradtam, sőt a szentmisén is részt vettem. A szentélyben mély benyomást gyakorolt rám: mennyi áhitat, összeszedettség és figyelem áradt belőle a szentmise misztériumát átélve, mély, bensőséges áhitat, mellyel az Úr testét és vérét magához vette.

Másnap délután ismét gondviselésszerűen vezetett el utam a Szent Család templom előtt. A zsúfolásig megtelt templomból tisztán, ércesen csendültek ki Vassula asszony szavai, hogy a templom előtt is – ahol sok ember volt – áthatóan és tisztán hangzottak. Vassula asszony éppen arról beszélt, hogy milyen nagy vágya, kívánsága az Úr Jézusnak, hogy egy napon ünnepeljük húsvét szent napját; a katolikus egyház az ortodoxokkal együtt. Olyan meggyőzően beszélt erről, mintha ez lenne a legtermészetesebb. És milyen nagy örömöt szereznénk ezzel az Úr Jézusnak! Engem teljesen meggyőzött.

„Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3).

Vassula asszony úgy beszél, mint egy gyermek, annyi egyszerűséggel, annyi alázattal, annyi bizalommal. Mintha ez volna a világon a legtermészetesebb, hogy úgy beszélgetünk Istennel, mint a gyermek, aki rajongva szereti a jóságos mennyei Atyát. Úgy kellene beszélnünk az édes Jézussal, mint legdrágább testvérrel, legjobb baráttal, aki mindig türelemmel meghallgat, beszélget velünk, aki a leghétköznapibb dolgunkban is olyan megértő hozzánk. Minden gondunkat, bajunkat feltárhatjuk előtte, de beleszőve mindig a lényeget, hogy mennyire szeretjük Őt. Péter apostoltól háromszor is megkérdezte, hogy jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Szívünk minden dobbanásával ezt kellene ismételgetni: Szeretlek, szeretlek, szeretlek, mindennél jobban szeretlek Téged! Vagyis hagyni a Szentlelket, hiszen Ő az, aki belőlünk beszél, ha mi átadjuk magunkat, hogy eszközei legyünk, s így lassan megértenénk az Úr Jézus mondását: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta értünk. Ennek a végtelen isteni szeretetnek vagyunk társai és eszközei: a Szentléleknek, hogy Jézus által egyre jobban közeledjünk mennyei Atyánkhoz, aki felemel minket, térdén dajkál, letörli könnyeinket, mert a boldogságnak is vannak könnyei.

Még szeminarista koromban, Belgiumban írtam a Szentírásból vett események kapcsán ötszáz elmélkedést, melyekben párbeszédet folytattam az események szereplőivel, természetesen legtöbbet az Úr Jézussal, a Szűzanyával és az apostolokkal. Ezek színes, kedves jelenetek voltak. Vassula asszony élettörténete felelevenítette bennem, hogy idáig kellene mindnyájunknak eljutnunk, mert az imaélet terén a legtöbben gyermekcipőben topogunk. Bár nagy segítség a szóbeli imádság, a rózsafüzér, de ezt elmélkedve kell imádkoznunk, hogy eljussunk lassan a szemlélődő imádságig, amely azután már úgy átszövi életünket, hogy minden imádsággá válik. Arra tanított az édes Jézus, hogy mindig imádkozni kell, akkor értjük meg a kérését, hogy „legyetek tökéletesek, ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes”. Börtönben, kórházban, betegségben, egyedüllétünk sok keserves óráját így édesíti meg, teszi elviselhetővé, sőt örömteljessé az imádság, amelyről mindig is azt tanultuk, hogy beszélgetés Istennel.

Milyen hálásak vagyunk ennek a kedves Vassula asszonynak, hogy eljött bennünket, magyarokat, imádkozni tanítani, vigasztalni, megerősíteni, sőt hitünkben, reményünkben, szeretetünkben felrázni, lelkesíteni, hogy legyen minél több imádkozó magyar, ahogy ezt Mindszenty József bíboros hercegprímás atyánk, a magyarság vértanúi főpapja kérte tőlünk, hogy legyen egy millió imádkozó magyar.

Aki Vassula Ryden életéről ezt a könyvet olvassa, ne a rendkívülit keresse benne, hanem a természeteset, és váljék imádkozó magyarrá! Mint a gyermek édesanyját, úgy kérjük a Boldogságos Szűzanyát, vezessen minket drága Szent Fiához, akitől mi is azt kérjük, mint az apostolok: „Uram, taníts meg minket imádkozni.” És, ha csak az első mondatig jutunk is el: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”, addig ne menjünk tovább, amíg ennek lényegét meg nem értjük, hogy van egy szerető Atyánk, aki mindennél jobban szeret minket, aki nekünk adta Fiát és Szentlelkét, és Ővelük mindent, a kegyelmi élet csodálatos világát, és az egész mennyországot.

Loyolai Szent Ignác gyönyörű imájában, amelyet szentáldozás után szoktunk elmondani, kicsit merésznek tűnik ez a fohász: „Krisztus vére, részegíts meg engem.” Szinte feltűnő, hogy a mai emberek ezt nem merik így imádkozni. Sienai Szent Katalin szintén elragadóan szép kifejezéssel beszél Krisztus „drága, részegítő” véréről, mely szinte szent mámorba ejti. De sorolhatnám a szenteket, köztük Lisieux-i kis Szent Terézt, akinek írásából is mennyi kedvesség, bizalom, szeretet árad az édes Jézus iránt, aki szeretne az Úr Jézus „labdája” lenni. Milyen csodálatos gyermeki hasonlatok lelkesült kifejezései! Milyen színes, szép és gazdag lenne lelki életünk, ha így tudnánk élni és igazán, szívből, önzetlenül szeretve csak az édes Jézus kedvét keresni, és mindenben az egyszerűségre törekedni.

Aquinói Szent Tamás, minden idők legnagyobb teológusa, az angyali doktor milyen csodálatosan ír himnuszában az Oltáriszentségről, melynek befejezése oly szépen foglalja össze a lényeget: