Tavasz az Egyházban
Gyulai Oszkár atyának, a pesti Szent Család pl.
templom esperes plébánosának beszédéből
(1995. január 29.)
Kedves testvéreim!
Nagy örömmel és belső kíváncsisággal vártuk
Vassula érkezését, és a magam nevében azt mondhatom, többet kaptunk, mint amit
vártunk. Elhatároztam, hogy nagyon odafigyelek majd, és engedem magamra hatni
mindazt, ami ma itt elhangzik. És aki hozzám hasonlóan odafigyelt, hasonló
következtetésre juthatott. A rózsafüzér alatt úgy éreztem magam, mintha
Fatimában lennék, ahol az esztergomi egyházmegye küldötteként jártam,
amikor visszavittük a Szűzanya vándor szobrát, miután egész nyáron járta a
magyar tájakat. És ott imádkozták olyan sok nyelven a rózsafüzért ahogy Vassula
itt minálunk. Mintha az első Pünkösd üzenete jött volna el közénk,
mintha a Szűzanya szeretet-üzenete hangzott volna el ebben a templomban most a
rózsafüzér imádkozásakor, ahogy azon a hatalmas téren is Fatimában.
A másik dolog, ami megragadott, hogy amit
Vassula elmondott, tulajdonképpen semmi más, mint a tömény evangélium.
A maga egyszerűségében és mélységében. Beszélt az imádságról, a
Miatyánkról, és akkor döbbentem rá, hogy milyen hanyag és szétszórt a mi
imánk. Pedig a Mennyei Atya ugyanazt mondja nekünk is, mint Vassulának: Nem
jó! Meg kell tanulnunk jól imádkozni! Vajon hány megkeresztelt ember éli
át azt a boldogító üzenetet, amiről Vassula beszél, hogy mi mindnyájan
Isten gyermekei vagyunk, hogy Apunak, Atyánknak szólíthatjuk Őt,
személyes, bensőséges kapcsolatba kerülhetünk Vele, és ez olyan örömforrás, ami
soha, de soha el nem apad?
Beszélt arról, hogy az Úr megmutatta
neki bűneit, és ő napokon át sírt a bánattól és a szomorúságtól.
Testvéreim! Készek vagyunk-e még igazán az őszinte bűnbánatra?
Hibáink, főleg mulasztásaink elismerésére?
Vallásos életünk sokszor telve van feszültséggel,
hiányzik belőle az igazi élő kapcsolat az Istennel és a Szűzanyával.
Elmondjuk imáinkat, de nagyon sok ember
csak a kérő imát ismeri. Önfeledten hálát adni, Istent szeretni, ezt kell
megtanulnunk, mert Isten szeretetén keresztül jön életünkbe az az öröm, amit
Jézus ígért azoknak, akik Őt szeretik.
Szó esett arról is, hogy milyen fontos
Isten jelenlétében élnünk. Egész napunk imádsággá válhat ezáltal.
Elhangzott az a szó, hogy szolgálat. Szolgálatnak tekintjük-e az életünket?
O'Carrol atya beszélt arról, hogy milyen
nagy jelentőséggel bír Vassula üzeneteiben a két legszentebb Szív, Jézus
Szíve és a Szűzanya Szeplőtelen Szíve. Azt hiszem rá kell jönnünk arra,
hogy a mai modern idők két nagy mozgalmáról van szó, az első péntekről és az
első szombatról. Ebben a templomban, amióta én itt vagyok - már 24 éve - minden
alkalommal megünnepeljük az első pénteket Jézus Szíve tiszteletére. Az első
szombat pedig a Szűzanya Szeplőtelen Szívének az ünnepe. Első szombatonként
ebben a templomban nemcsak fölajánljuk magunkat és családunkat a Szűzanya
Szeplőtelen Szívének, hanem a szentmise végén, ugyanúgy mint Fatimában,
gyertyás körmenetet tartunk.
A Szentatya sokszor beszél arról, hogy
ma a világban az önzésnek, a szembenállásnak, a gyűlölködésnek a
civilizációja uralkodik. A pénz uralma alatt az emberek sokszor
elfeledkeznek az erkölcs isteni parancsairól, mert a pénzszerzés számukra
minden eszközzel megengedhetőnek tűnik. Itt nem erkölcstelenségről hanem erkölcs
nélküliségről van szó, mert teljesen átvette az uralmat a hasznossági
kategória. A szolgálat, az önzetlenség, az áldozathozatal sajnos sok-sok
ember számára ismeretlen fogalmakká válik, és ezzel fertőződik ifjúságunk
A Szentatya sürgeti, hogy újhól építsük
föl a szeretet civilizációját. Legyen minden keresztény ember tanúságtevő a
maga helyén, legyen a család újra imaközösség és szeretetközösség, ahol az élő
Isten lakik. És akkor visszajön a családokba a békesség és az öröm a Szentlélekben!
Amen.
|