James Fannan atya tanúságtétele

Amikor először beszéltem Vassulával 1986 tavaszán, még nem gondoltam, hogy egyszer majd bevezetést írok Krisztus Isteni Szívének kinyilatkoztatásaihoz. Első benyomásom valójában teljesen negatív volt. Amiért egyáltalán vettem a fáradságot és tanulmányoztam az írásokat, annak igazi indítéka az volt, hogy hibát akartam felfedezni benne, és meg akartam győzni Vassulát, hogy hagyja abba. Hanem, ahogy az idő haladt, fokozatosan ráébredtem, hogy az a személy, akit megismertem, sehogy sem lehetett az ezekben az írásokban fellelhető bölcsesség forrása. Abban az időben Vassula egyáltalán nem ismerte a teológiát vagy a Bibliát. Ennek ellenére írása az isteni dolgok mély ismeretéről tanúskodott. Magát a szöveget mindamellett igen egyszerű és eredeti módon írta le, nem volt az sem a katekizmus, sem a teológia nyelve. Olyan személy nyelvezete volt, aki ismeri az igazságot, és azt szokatlan módon mondja el. Lassanként meggyőződtem arról, hogy Jézus bízta meg őt a mi időnknek szóló üzenettel.

Egyszerű nyelvezete először kételyt kelthet az olvasóban, hogy valóban Istentől való-e az üzenet. Talán elfelejtettük, hogy Szűz Mária Lourdes-ban a helyi nyelvjárásban beszélt? Ahhoz, hogy megértsük, mi történt Vassulával, mindenesetre tisztában kell lennünk azzal, hogy elfogadta Isten meghívását, és Szavának eszköze lett. Mint a zenész hangszerének, Vassulának is vannak sajátosságai, s ezek hozzá tartoznak a műhöz, amelyet az isteni Zenész vele megoszt.

Mivel Isten üzenetével foglalkozunk, az olvasó kissé meglepődhet az üzenet korai szakaszának naiv stílusán. Ahogy a szentírás-tudományból tudjuk, magának az Újszövetségnek több eredeti görög szövegét sem írták előkelő görög nyelven, mert az írók többsége, bár a Szentlélek sugallatát kapta, nem beszélt olyan jól görögül, mint anyanyelvén. Saját stílusukban írtak és saját szókincsüket használták. Hasonló módon ezek az üzenetek is alkalmazkodnak Vassula kifejezésmódjához. Ezeken a lapokon azonban nemcsak teológiai, hanem irodalmi szempontból is jelentős fejlődést láthatunk.

A misztikus teológia meghatározása szerint Vassula belső hangot hall. Vassula nem testi szemével látja és nem testi fülével hallja Jézust. Lelki módon, teljesen világosan és érthetően látja és hallja Istent. Valóban Isten szól hozzá, de az ő képességeihez alkalmazkodva szól hozzá. Olyan nyelvet használ, amelyet Vassula megért, nem a hivatásos teológus nyelvét. Ez az egyszerű nyelvezet azonban mély igazságokat fejez ki, és ez valóban gyakran ugyanaz a nyelvezet, amelyet Isten a Bibliában használt. Nem a filozófusok vagy a kortárs teológusok nyelve. Szent Pál így írja le az isteni tanításnak ezt a módszerét: „Lerontom a bölcsek bölcsességét, s az okosak okosságát meghiúsítom. Hol marad a bölcs?”... (1 Kor 1,19-20).

Mint minden emberi lénynek, úgy Vassulának és más misztikusoknak is folyamatosan meg kell küzdeniük saját emberi gyengeségükkel, amikor szabadon elfogadják Isten hatalmának adományát életükben. Az írásokban olvashatjuk, hogy milyen nehéz Vassulának felfognia azt a tényt, hogy ő megkapja ezt a karizmát. Az igazi misztikusok tudatában vannak saját semmiségüknek. Isten irgalmának és szeretetének ereje annyira ámulatba ejtő, hogy még a misztikusok (ebben az esetben Vassula) is hajlamosak a kétkedésre.

Bár sok misztikus megkapta a belső szó adományát, Vassulának ezen kívül van egy kevésbé általános adománya is: a kezét ténylegesen Jézus vezeti, amikor az Úr üzeneteit leírja. Összehasonlításul gondoljunk a teniszedzőre, aki a tanulóval együtt végigveszi a helyes mozdulatokat ténylegesen vezetve a tanuló kezét. Ez nem egyszerűen csak különlegesség ezekben a kinyilatkoztatásokban. Jézus olyan tényre emlékeztet bennünket, amelyet gyakran elfelejtünk modern világunkban, hogy Isten tevékenyen részt vesz a világ életében, és egységben van velünk. Ahogy Jézus mondta: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők... nélkülem semmit sem tehettek.” (Ján 15,5) Túl gyakran feledkezünk meg arról, hogy az Isteni Szeretet ilyen bensőséges egységet hozott létre velünk.

Valóban fontos arra emlékezni, hogy a kinyilatkoztatások, amelyeket Vassula kap, nem elsődlegesen vagy egyszerűen csak saját javát szolgálják. Isten mindannyiunktól azt kívánja, hogy értsük meg, mennyire szeret mindegyikünket. Azt akarja, hogy értsük meg, Ő a mi „mennyei Társunk.” Elsősorban ezt az isteni Szeretetet kell megértenünk, ha szeretnénk ennek az üzenetnek a lényegét felfogni. Ez az írás valóban sürgető felszólítás mindannyiunkhoz a személyes megtérésre. Mindennapos kihívás ez a folyamat. A megtérés Krisztus szeretetében való szüntelen növekedés, és folyamatos elszakadás mindattól, ami bennünket Tőle elválaszt. Ez az írás magától a Szeretettől jövő felszólítás, a mi szeretetünkért könyörgő hívás. Arra emlékeztet mindannyiunkat, hogy Isten első és legfontosabb parancsa az, hogy teljes szívünkből, elménkből, lelkünkből és minden erőnkből, mindenki és minden előtt szeressük Őt. Ez Isten felszólítása az imádásra. Arra szólít, hogy szomjazzunk Istenre, és ismerjük fel saját szegénységünket, ínségünket és kicsinységünket. Ez az üzenet arra szólít, hogy adjuk át magunkat és találjuk meg igaz életünket Őbenne.

Istenünk, aki ezeken az oldalakon magát kinyilatkoztatja, mindenekelőtt szerető Atya. Ő az az „Abba”, akit Jézus ismert, és akit Szent Pál is megismert és megszeretett. Isten, mint szerető Atya és az Egyház égi Jegyese, a szeretet nyelvét használja. Olyan nyelv ez, amelynek ismerősen kell csengenie azok előtt, akik a Bibliát olvassák, mert Isten a Bibliában is különféle módon nyilatkoztatja ki magát, mint az emberi szeretet forrását és példáját. Olyan Atya szeretete ez, aki egyben Tanító is.

Mint tanító, olyan egyszerű nyelvet használ, amely mindannyiunkhoz szól. Gyakran ismétli is önmagát, ahogy fokozatosan visz előbbre bennünket. Az Ő szeretetteljes nyelvezete, kifejezéseinek egyszerűsége, és az állandó visszatérés egyes témákhoz, amelyeket ismétléssel mélyít el, némely olvasó számára terhes lehet. Ha olyanok maradunk, mint a gyermekek, mégis legyőzhetjük ezeket az akadályokat, és eljuthatunk a Bölcsességre.

Igen világosan kitűnik ebből az írásból, hogy ha válaszolni szeretnénk Atyánk szeretet-felszólítására, akkor a kisgyermek hitére van szükségünk. Ez nekünk, papoknak, és általában korunk emberének is igen nehéz. Elhitetjük magunkkal, hogy mi már eleget tudunk ahhoz, hogy kézben tartsuk saját életünket. Jézus azonban azt kéri tőlünk, hogy adjuk át Neki szabadságunkat, és teljes önátadásban találjuk meg Őbenne az igazi szabadságot és az életet. Most döbbenek rá, hogy e kinyilatkoztatás előtt hajlamos voltam azt hinni, hogy elég jól értek a teológiához és a Szentíráshoz. Ahogy sok pap, én is hajlottam arra, hogy elfelejtsem, Jézus megígérte nekünk a Szentlelket, aki megvilágosítja értelmünket a Szentírás és a szenthagyomány - e sajátos, nyilvános kinyilatkoztatás - megértésére, amelyek az  Egyház tanításának alapjai.

A Szentírásnak olyan mély mondanivalója van, amelyet nem lehet csupán tudományos kutatással megvilágosítani. Ha ezen a ponton megrekedünk, olyanok vagyunk, mint Jézus idejében a farizeusok, akik befagytak a történelembe és elzárkóztak Isten dinamikus természete elől, aki az emberiség Szent Társa. Bár Jézust megjövendölték a Szentírásban, mégis túlságosan új és „más” volt egyesek számára ahhoz, hogy Őt, mint reménységük beteljesedését felismerjék. A kisgyermek hitére van szükségünk, ami még a mi időnkben sem akadályozza a Szentlélek működését. A kisgyermek hite tesz képessé arra, hogy úgy tapasztaljuk meg Istent, ahogy Jézus és Szent Pál: mint a mi mennyei Abbánkat. Ezáltal fogunk meghitt gyermeki szeretetet érezni egy valós személy iránt, akit mi mint igazi Apát ismerünk meg.

A gyermeki magatartás nem csak a mi személyes lelkiségünket érinti. Ebben a kinyilatkoztatásban Krisztus világossá teszi, hogy a keresztény egység kulcsa, és valójában minden gyermeke vallási egységének kulcsa az alázat és a szeretet. Alázatunk és szeretetünk hiányának tulajdonítható, hogy ez az egység lehetetlennek látszik. Jézus mégis biztosít bennünket arról, hogy ezt az egységet  „hamarosan” megteremti saját hatalmával és saját dicsőségével. Így lesz „egy nyáj és egy pásztor”. Nem lesznek hiábavalók Jézus imái, amelyeket az utolsó vacsorán mondott el.