Előadás a “Reménység Mozgalom” által szervezett
a “Szentlélek adományai a harmadik évezred küszöbén” című konferencián
Cattolica, 1998. szeptember 18-21.

Niels Christian Hvidt
Accademia di Danimarca
Via Omero, 18 I-00197 Róma
nc@hvidt.com

Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim! Holnap alkalmunk lesz a ma élő legismertebb prófétát, Vassulát élőben is meghallgatni. Ő egyben a legvitatottabb misztikus is, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem hiteles; sőt inkább arra fogok én magam is rámutatni, hogy ez a prófétálás velejárója – azaz a próféták sohasem közkedveltek. Somavilla atya a prófétálás hagyományáról fog beszélni az Egyházban és Vassulát hasonlítja majd össze más prófétákkal. Marino Parodi fogja Vassulát személyesen bemutatni, Vassula pedig saját prófétai tapasztalatairól fog beszélni Önöknek.

Bizonyára Önök is hallották már a következő mondatot: nincs szükségünk több prófétára, mivel Isten saját Fia által szólt hozzánk, ezért nincs is több mondanivalója. Ezt Martin Luther mondta, valamint Keresztes Szent János is, habár az utóbbi csak egy bizonyos speciális vitatkozó szövegösszefüggésben. Ettől az egy esettől eltekintve, Keresztes Szent János szavainak nincs más értelme.

Akárhogy is, de az történt, hogy a katolikus teológusok felvetették azt a gondolatot, miszerint Krisztus eljövetelével a prófétálás megszűnt, és ennél fogva tagadják annak a lehetőségét is, hogy a Szentlélek különféle karizmák segítségével beszél gyermekein keresztül hozzánk. Ez az a probléma, amelyet most terítékre teszek. Tisztázni fogom, hogy ez a gondolat az alapvető keresztény igazságok félreértelmezése és semmi értelme keresztényként azt állítanunk, hogy Istennek nincs több mondanivalója. Abból fogok kiindulni, hogy a keresztény prófécia alapvető természetére és fogalmára összpontosítok, megvilágítva azt, hogy ki is a keresztény próféta és hogy mi Isten szándéka azzal, hogy prófétákat küld a világba.

“Van-e itt prófétája az Úrnak, hogy könyöröghessünk általa az Úrhoz?” (2 Kir 3,11). Ezek a szavak az Ószövetség egyik királyától származnak egy nagyon nehéz politikai helyzetben. A próféták igen fontos szerepet kaptak az Ószövetségben. Az Ószövetség jelentős részei szólnak Isten egyenesen általuk megjelenített prófétai üzeneteiről. A próféta megismeri Isten üzenetét és nem saját szavaiként, hanem egyenesen “az Úr Igéjeként” adja azt tovább. A prófétai vonulat az Újszövetségben is folytatódik, amint az az Újszövetség számos fejezetéből kiderül. De mi is történik a Biblia utolsó könyvének végével? Vajon Isten ezzel megszűnik kinyilatkoztatásokat adni a világnak? Vajon összecsomagolt és elment egy hosszú vakációra addig a napig, amikor “az ég felhőin” vissza nem tér? (Mk 14,62). Vagy ma is megjelenik nekünk, amikor annak szükségét látja, ahogy azt a történelem korábbi időszakaiban is megtette? Az Egyház szentjeinek és misztikusainak hosszú sora bizonyítja az utóbbi állítás igazát!

Bárki, aki a prófétálást tanulmányozza, rá fog jönni néhány érdekes megállapításra: például arra, hogy mindig voltak az Egyházban próféták, akik úgy viselkedtek és beszéltek, mint az Ó- és Újszövetség prófétái. Így meghatározhatóak a keresztény prófétálás jellemzői, illetve a prófécia szerepe az Egyházban. A vizsgálódó fel fogja fedezni azt a tényt, hogy a próféciával foglalkozó teológia nem a teológia mellékágához tartozik, hanem az elsődleges teológiai kérdések közé számít. És végül az illető meglepetésszerűen rájön, hogy milyen kevés teológiai munka született a keresztény prófécia témakörében.


A keresztény próféták

A keresztények, a zsidók és a muzulmánok is hisznek abban, hogy Isten az Ószövetség prófétái által jelentette ki magát azért, hogy népét a nehéz helyzetekből kivezesse. Keresztelő Szent János az Újszövetségben az utolsó próféta elnevezést kapta, abban az értelemben, hogy ő az utolsó, aki a Messiás eljövetelét hirdeti, de nem abban, hogy ő az Újszövetség utolsó prófétája is. Lukács evangéliuma megemlíti Simeon és Anna prófétákat is, akik mindketten a gyermek Jézus felől mondanak ki prófétai szavakat (Lk 2,25-28). Jézus saját magát is prófétának nevezi, és megállapítja, hogy a prófétát saját hazájában sohasem becsülik (Jn 4,44). Az Apostolok Cselekedeteiben mind férfi mind pedig női prófétákról szó esik a különböző gyülekezetekben. Fülöpnek például egy angyal mondja azt, hogy találkozzon egy szekéren utazó férfival, aki egy bizonyos útvonalon halad, és akinek az Örömhírről kell beszélnie (ApCsel 8,26-40). Egy látomás által Péter belátja, hogy nem kell különbséget tennie a különböző fajok között, hiszen Isten szemében mindannyian egyenlőek (ApCsel 10,11-16). Pál megtérése egy Krisztus-látomás által történik meg és egész apostoli küldetését látomások sora övezi. Egy másik próféta, Agabus szól Pálnak Jeruzsálembe való indulása előtt, hogy Palesztinában bilincsbe fogják verni (ApCsel 21,11).

A leveleiben Pál is beszél az Egyház prófétáiról, és mindjárt az apostolok után említi őket. Úgy tűnik, hogy a próféták az Egyház sok hivatala közül az egyiket viselték. Ahogy voltak hivatalos papok, úgy voltak próféták, tanítók, diakónusok és ördögűzők is. Pál úgy beszél a prófétákról, mint akik építik, bátorítják és megvigasztalják a többi embert (1Kor 14,3-4). Az Újszövetség prófétái leginkább utazó próféták, akik egyik gyülekezetről a másikra járnak, noha az egyes egyházaknak Jeruzsálemben és Antiochiában is megvoltak az állandó prófétáik (ApCsel 11,27; 13,1). Az Újszövetség utolsó könyve – János Jelenései avagy más néven az Apokalipszis – a látomások és a prófétai kinyilatkoztatások átfogó gyűjteménye. A prófécia jelenléte az Újszövetségben hatalmas erejű. Keresztényként hisszük, hogy az Újszövetségben leírt valóság a későbbi kereszténység eleme és alapja. Ha pedig ez a helyzet, akkor hatalmas tévedés lenne kizárni a prófétálást a keresztény Egyház rendtartásából:

Annál is inkább igaz ez, mivel az ősi Egyház írásai, amelyek közvetlenül a bibliai iratok után jelentek meg, világosan jelzik a próféták jelenlétét. Az akkori egyházatyák bizonyítják, hogy az Egyház soha nem fogja nélkülözni a prófétákat. A források egyik legfontosabb gyűjteménye, az úgynevezett Apostoli Atyák egyértelműen jelzi a prófétálás jelenlétét az ősi Egyházban. A gyűjtemény egyik részlete, a “Herma a pásztor” prófétai kinyilatkoztatásokban beszéli el a gyülekezetek életét és arról is szól, hogy mi várható a jövőben. A János Jelenéseivel való hasonlóság szembeszökő. Az Apostoli Atyák másik jellegzetes példája a “Didaché”, amely hosszasan ecseteli azt a tényt, hogy a híveknek el kell bírálni a próféták hitelességét. A “Didachéban” a hiteles próféta elsődleges jellemzője az erkölcsi magatartás. Más ősi egyházi források is beszélnek a próféták hitelességének kritériumairól. Eszerint a prófétát a gyümölcsei és az üzenetei alapján lehet megkülönböztetni.


A prófétálás arculata változik

A prófétálás jelensége és az Egyházban betöltött szerepe nem tűnt tova. Az viszont elmondható róla, hogy az arculata megváltozott. Kezdetben, az Egyházat papok és próféták vezették, ám a prófétálásnak, mint hivatalnak már a kereszténység első századában csökkent a szerepe. Bár a második század végéig megmaradt az “Egyház hivatalának”, de úgy tűnik, hogy az Egyház alapvető szerkezetének peremén kapott helyet. Ez nem jelenti azt, hogy a Szentlélek magára hagyta volna az intézményt, csak annyit jelent, hogy a prófétálás a maga klasszikus karizmatikus formájában a szabályozott intézményes egyház vonalain belül, de leginkább spontán módon jelentkezett. Az a tény, hogy jó néhány pápának és más egyházi vezetőnek voltak látomásai és prófétai kijelentései, nem változtatott semmit az alapvető tendencián. Különféle okai vannak, hogy a prófétálás miért szűnt meg hivatalként létezni, elsősorban az, hogy sok negatív tapasztalat gyűlt össze a hamis próféták tevékenysége által. A hamis próféták veszélye a prófétálás “Achilles-sarka”, és ez az elsődleges oka is a prófétálás negatív megítélésének.

A tekintély és a hatalom az ősi Egyházban karizmatikus jellegű volt, amely az égbe emelkedett Krisztus próféták általi azonnali megtapasztalásán alapult. A hamis próféciákat követő negatív megtapasztalások a tekintély megváltozásához vezettek, amennyiben az Egyház eltávolodott ettől a karizmatikus, vertikális jellegű tekintélytől és inkább egy horizontális jellegűhöz közeledett, amely a történeti emlékeken illetve a történelmi Jézus életén és tanításain alapszik. Ez egy olyan folyamat volt, amely hatalmas erővel formálta a kereszténység kialakulását. Ez vezetett oda, hogy Jézus életének megmásíthatatlan és biztos tanúságtétele került az első helyre, amelyhez a Biblia szolgáltatja a természetes válaszokat (Hallbäck 60).


A legtöbb próféta nő

A prófétálás arculatának megváltozásában az is szerepet játszott, hogy a keresztény próféták egyre inkább nők voltak. Ez főként a katolikus hagyományokra igaz. Az Ószövetségben a legtöbb próféta még férfi. Az Újszövetség mind férfi mind pedig női prófétákról beszél. Ám a 13. századi Hildegard of Bingen jelenései óta, aki Istentől kapott üzeneteit “az Úr Igéjeként” adta tovább, a prófétálás már inkább női kiváltságnak tekinthető. A legnagyobb próféták mind nők: Vadsten-i Brigitta, Sziénai Katalin, Jeanne d’Arc, A la Coque Mária és Faustina Kowalska nővér, csak hogy néhányat említsek közülük. Ezek a nők – akik közül a legtöbbet később szentté is avattak – nagyon fontos szerepet játszottak az Egyház életében. Már az egyházatyák is kapcsolatba hozták a prófétálást a nők szerepének növekedésével az Egyházban. Itt van például Mária, Jézus anyja, akit saját érdeméből kifolyólag is prófétaként ábrázolnak. Mária a keresztény prófétálás őstípusa azáltal, hogy képes volt meghallgatni és befogadni Isten Igéjét azért, hogy az gyümölcsözzön és táplálja a világot.

A teológiát tanulmányozva bárki, aki még többet akar megtudni arról, hogy ki is a próféta valójában egy meglepő felfedezésre fog jutni. Rino Fisichella jegyzi meg, hogy “szembeszállni a keresztény prófétálás témájával olyan, mint amikor valaki egy hajótörés után a roncsokat szemléli.” (788. o.). Kevés teológiai témát dolgoztak ki oly szegényesen, mint a keresztény prófétálásét. Olyan teológusok, mint Karl Rahner (22. o.), Hans Urs von Balthasar (XI. o.), valamint Joseph Ratzinger (106. o.) panaszkodtak ezen teológiai témakör feltérképezetlensége miatt. De egy csaknem üres felület igen érdekes is egyben, mivel pontosan a próféták egyik jellemzőjére utal: ők azok, akik sohasem népszerűek! Ahogy az Egyház még életükben elutasította a prófétákat, ugyanannyira látszik a teológiának az a vágya is, hogy amilyen hamar csak lehet, a végére jusson ennek a témának.


Új megközelítések

A katolikus hagyományban a prófétálást szinte semmibe veszik a katolikus teológia roppant szerencsétlen irányvonala miatt. Ez vonatkozik a jelenések és kinyilatkoztatások fogalmának komplex meghatározására. A probléma ott kezdődik, hogy mit értünk kinyilatkoztatás alatt. Hosszú ideig kinyilatkoztatás alatt semmi mást nem értettek csak a tanítást. Isten kizárólag azért nyilatkoztatja ki magát, hogy tanításait és dogmáit kijelentse az Egyháznak. A kinyilatkoztatás ezen értelmezését a “kinyilatkoztatás dogmatikus megközelítésének” nevezik. Ennek az értelmezésnek köszönhető az a gondolat, hogy a kinyilatkoztatások az utolsó apostollal véget értek. Bizonyára hallottak már erről az elvről! Ez nagyon fontos és jelentősen befolyásolja a prófétálásról kialakított értelmezést. Nyilvánvaló tehát: amennyiben a kinyilatkoztatás csak a dogmatikai tételekről szól, úgy Jézus és az apostolok megadtak nekünk mindent ahhoz, hogy a megváltást megismerjük, Istennek pedig nem lehet több mondanivalója számunkra, mivel nincs tökéletesebb kinyilatkoztatás, mint maga Jézus Krisztus, és nincs teljesebb dogmatikai tanítás, mint amit Ő adott az apostoloknak.

A kinyilatkoztatás ilyen értelmezésének azonban komoly hátrányai vannak. Először is, azt jelenti, hogy Isten egy olyan Isten, aki miután saját Fia által szólt a világhoz, összepakolt egy utazótáskába és hosszú szabadságra ment, hogy majd csak az ítélet napján térjen vissza. Ez azonban nem a keresztény Isten! Jézus olyan Istent mutatott be nekünk, aki állandó kapcsolatban áll teremtményeivel, mert szereti teremtményeit.

A II. Vatikáni Zsinat számos tévedést kijavított már. A zsinat teológusai arra a következtetésre jutottak, hogy Isten kinyilatkoztatásai nem pusztán a dogmatikai tételekre vonatkoznak. Amikor Isten megnyilatkozik, nem csak azért teszi, hogy hozzátegyen valamit a dogmákat tartalmazó könyvekhez. Azért nyilvánul meg, mert szereti Egyházát és mert egységbe szeretné vonni gyermekeit saját Magával. A kinyilatkoztatás ezen új értelmezését nevezik “a kinyilatkoztatás személyes megközelítésének”. Ebben a megközelítésben az utolsó apostollal véget érő kinyilatkoztatás elvét elvetik, mivel ez hiányos képet fest a kinyilatkoztatás természetéről. Bebizonyosodott, hogy a kinyilatkoztatások vége szót helytelenül fordították a latin completare igéből, amely nem valaminek a végét, hanem valaminek a beteljesedését jelenti – azaz Krisztus Isten beteljesedett kinyilatkoztatása, de nem az utolsó megnyilvánulása.

Ezt roppant fontos tudnunk a keresztény prófécia fogalmának megértéséhez. Ez ugyanis azt jelenti, hogy igenis ma is lehetnek keresztény próféták. Az igaz, hogy semmi olyat nem mondhatnak, ami ellentmond Isten Krisztusban adott kinyilatkoztatásának. A Biblia Krisztus kinyilatkoztatásainak alapvető tanúsítványa, de nem az utolsó, hiszen Jézus maga jelentette ki tanítványainak a Bibliában, hogy: sok mondanivalóm lenne még számotokra. Egy másik helyen pedig János evangéliumában azt olvashatjuk, hogy Krisztus szavait és cselekedeteit semmiféle könyvben nem lehetne egészen összefoglalni – mert ha ilyen könyv születne, akkor az betöltené az egész földet (Jn 21,25). Az Egyház időnként olyan messzire távolodik Krisztus kinyilatkoztatásaitól, hogy a próféták szavai szinte “új igeként” hatnak. Ám amennyiben Krisztus Isten Igéje, logikus, hogy egy próféta sem fog valami alapvetően újat kinyilatkoztatni, mivel az Isteni Igazságból csak egy létezik.

Hans Urs von Balthasar a XX. század egyik legkiemelkedőbb teológusa. A Gergely Egyetemen sokkal több doktori disszertáció íródott Balthasarról, mint bármely más teológusról. Balthasar az a teológus, aki a legelmélyültebben foglalkozott a keresztény prófécia fogalomkörével. Ő hitte, hogy valóban Krisztusnál van az Élet és hogy Krisztus áldozata, tárgyilagos értelemben is teljesen megújított mindent – Krisztus meghozta saját áldozatát azért, hogy felemelje a sorompót Isten és ember között. Megadta az embernek azt a lehetőséget, hogy egyesüljön Istennel, ám ez a lehetőség még nem teljesedett be egészen. Ha valaki végigtekint a XX. századon és azon, hogy az emberiség mit művelt benne – vegyük például a Holocaustot – akkor érthető azoknak az embereknek a vágya, akik hallottak arról az időről, amikor a hit szerint a megváltónak el kell jönnie a világba. A világ nem néz ki mindig úgy, mint akinek már van megváltója! Krisztus eljövetele nem volt Isten utolsó kinyilatkoztatása – tökéletes üzenet volt, de ezt az üzenetet a gyakorlatba is át kell ültetni, és éppen ezért igaza van annak, aki azt állítja, hogy a kereszténység egy közbülső állomás aközött, amit Krisztus tett és aközött, ami a történelemben le fog zajlani az idők végezetéig. Az Egyházatyák nagyon is tisztában voltak ezzel. Krisztus azért jött el, hogy újra eljöjjön beteljesíteni azt az országot, amelyet első eljövetelekor megígért. Ezért lehetséges az, hogy ebben a már megtörtént, de még nem teljesedett be egészen állapotban a legtöbb keresztény gyakorlatnak megvan a maga helye: az imádságoknak, a szemlélődő életmódnak, az áldozatoknak, a küldetésnek és minden olyan kezdeményezésnek, amely az evangéliumot a beteljesedés felé hajtja. És itt van a helye a prófétálásnak is. János evangéliumában olvashatjuk Jézus szavait, mely szerint a Szentlélek majd emlékeztetni fogja az Egyházat mindenre (Jn 14,26), és mindenhová elviszi az igazságot (Jn 16,12-15). Erre az emlékeztetésre és igazságra való eljutásra kell annak az embernek odafigyelnie, aki el akar jutni a prófétálás természetének és céljának megértéséhez.